Kétezertizenhat, Vlagyimir Vlagyimirovics éve
Nehéz eldönteni, hogy mit is
kívánjon, mit kívánhat az ember az új esztendőtől, no nem magánéleti téren – ott
azt hiszem ki-ki vérmérséklete szerint kívánhat még több fogyasztói mámort,
vagy egészséget, boldogságot és családi békét, stb., stb. –, hanem a közélet, a
„világ dolgainak” alakulását tekintve. És azt sem könnyű helyén értékelni, hogy
mit hozott, milyen
volt, az elmúlni készülő esztendő? Azért nem könnyű a dolga az
évértékelőnek, mert a széttöredezett és felemás világokból jó esetben is csupán
mozaikszerűen összeálló képek megítélésének – ahogy a költő írta: „Akár egy halom hasított fa,hever egymáson a világ…” – sincs valamelyest is egységes,
koherens és rendezett értékelési szempontrendszere, interpretációs mátrixa. Csupa
posztmodern krízis, sőt akár a kétpólusú világrendet követő „igazodási periódus”
végét jelző világrendetlenség időszakának kapujában állhatunk, és kérdés, hogy
van-e könnyű módja a haladásnak, egyáltalán merre van az előre? Nem kétlem,
hogy új igazodási pontokra van szükség, hiszen, ma sem egy, sem két jól
körülírható, működési módozataiban viszonylag kiszámítható nagyhatalmi pólus
nincs: a végelgyengülésben szenvedőnek hitt orosz medve kihívóbb és önteltebb, mint
egy emberöltő óta bármikor, az AEÁ pedig éppen egy új demagóg
beiktatására készül, aki az egykori dicsőséget (akármit is jelentsen ez)
ígéri visszaszerezni, unortodox, sőt paradox módszerekkel, egyelőre arrogáns putyini
mintára. És, ha Európa, legalábbis annak nyugati fele, az EU régi tagországai
sok szempontból egyértelműen igazodási pontot jelentettek keleti szomszédaiknak,
a hozzájuk való fölzárkózás, mint hosszú távú politikai projekt működött, akkor
már ez is többé-kevésbé múlt: a keletiek
és jelesen a magyar establishment ármánykodása, (ál)harcos Brüsszel-ellenessége,
Putyinhoz való dörgölőzése, Görögország hitel-válsága, a menekült-krízis, és azután
pedig a Brexit, és a terror-fenyegtettség okán, stb., elvesztette igazodási
minta szerepét. A német-francia béke és koordináció tartja takaréklángon az
EU-t és kérdéses, hogy ez elég lesz-e a kontinens integrációjának
újraindításához, különösen, ha a francia szélsőjobb előretörése nem állítható
meg, illetve a menekültválság országos politikai krízist eredményez
Németországban, és egy esetleges jobbra tolódást hoz ott is. A fenyegető és
provokáló putyini Oroszország maga is a gazdasági összeomlás szélén lavíroz, a
katonai gépezet még úgy ahogy működik, de a gazdasági szankciók és az
energiahordozók alacsony ára bármikor összeroppanthatja a büszke nemzet
gazdasági gerincét. Oroszország sem ellenállni nem tud a globalizációnak, sem
globalizációs gócpont nem lehet, instabilitást és önkényt ideig-óráig
exportálhat, de esélytelen a világhatalmi pozícióra. Kína, hosszabb távon lehet
egy másfajta globalizáció kiindulópontja, de ez a távolabbi jövő, egyelőre
modernizációs deficitjét, és technológiai lemaradását igyekszik fölszámolni, de
előbb-utóbb politikai berendezkedését is fölül kell vizsgálnia és ez nem lesz
megrázkódtatásmentes.
A világrend fölbomlása a fontos
szerepet játszó államok belpolitikai folyamatainak, a régi ideológiai alapon
tagolt politikai mezőnyök és a neki megfelelő politikai váltópártok krízisének
és áthelyezkedésének a következménye. A középre húzó politikai mezőnyök
decentrálását hozta a jobbra tolódás, a baloldal mély válsága, a liberalizmus
szitokszóvá degradálása, a populista és demagóg diskurzusok térnyerése a közéletben.
Ez utóbbiak, lassan, teljesen marginalizálják az értelmiségi és tudományos
értelemben is kontextualizált nyilvános diskurzusokat elhitetve azt is, hogy az
elitek fordultak el a „köznéptől”, az értelmiség a válság okozója, és nem éppen
megfordítva, az értelmiségellenes politikák, melyet a jobboldali és széljőjobboldali,
valamint neokon hatalmi gócok kiszorítósdija erőltet az értelmiségre. A jobbos
lejáratókampányok, virulens populista és demagóg nyilvános diskurzusok
marginalizálják az értelmiségiek többségét – első sorban a baloldali és
liberálisakat, de végső soron a többieket is – azután pedig bűnbaknak kiáltják
ki a marginalizált, megalázott és kigúnyolt, stb., eliteket. Az áldozat
kriminalizálása gőzerővel folyik, amint a magyar példán látszik, ahol a
mediatikus tér hatalom általi agresszív kisajátítása mellett, a baloldali-liberális
írástudókat és újabban a civil szervezeteket tették meg, nemcsak célpontnak,
hanem bűnbaknak is. Sokakat, túlságosan sokakat megtéveszt ez a gátlástalan hatalmi
technika, még az értelmiségiek körében is, és sokakat tesz a rendszer érdekelté
az egyenlőtlen és tisztességtelen játszmában való részvételre, mint ahogy
sokan, túlságosan sokan hallgatnak és ezzel mintegy legitimálják a rendszert. Eközben
a „köznép”, aki habitusánál fogva a tudásbeli szükösségből erényt farag,
félművelt, viszont magabiztos, magát nyeregben érző, az egyre szélesebb réteget
kitevő prekariátus és nem utolsó sorban az internetes csőcselék, a
kommentariátus lelkesen asszisztál az értelmiség karaktergyilkolásához. A
hiszékenység dominál, a manipuláció leleplezésének, a kritikai szemléletnek
alig vannak hívei, elképesztő butaságok és agyament összeesküvés-elméletek
kerülnek be főleg a közösséginek mondott média tartalmai közé, és szereznek
maguknak lelkes, sőt harcias híveket.
Nagy kérdés, hogy jövőben, a
belpolitikai használatra fölépített és terjesztett populizmusok, átkerülnek-e a
nemzetközi politikai mezőnybe, a jelenleginél is nagyobb fölfordulást és
instabilitást eredményezve, vagy pedig a nemzetközi politika megmarad a
diplomácia szabványos és visszafogottabb keretei között és egy stabilabb
helyzetet teremt. Meglepő lenne, ha a belső status quo fölrobbantásán, az
eddigi politikai stílust harsány demagógiára – igazság-, illetve tények utáni
politizálásra – váltó egyre inkább domináns politikai diskurzusok megállnának a
határoknál és nem harapóznának el a nemzetközi politika mezejében is. Akik a
demokrácia-exporttól féltik a nemzetközi közösséget, azok játszi könnyedséggel
exportálják saját „illiberális”, autokrata, és politikailag inkorrekt
diskurzusaikat, sőt aktívan részt vesznek külföldön is a kampányokban. Ezt
igazolja Putyin és a brexitet áteröltető brit politikusok beavatkozása Amerikában,
de – kisebb léptéken – a magyar kormánypártok itteni politikai kampánya,
valamint a magyar külügyminiszter beszólása is.
Meglehet kétezertizenhétben sem
döl el, hogy a mostani populista elhajlás és a jobboldalra való kilengés, a
hosszútávú ciklusok részeként és szükségszerűen visszalengést, középre
igazodást és stabilizációt hoz-e, vagy valami egészen másnak a kezdeténél
vagyunk? Jó lenne a középrerendeződés évéről írni jövő ilyenkor, de minden
esetre addig is érdemes éberen figyelni a jelenségeket, és tájékozódni, nem
engedni a manipulációnak, az ész mentheti meg a világot, a többi üres beszéd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése