2017/07/18

Kultúrhősre várva

Kultúrhősre várva

Mai jegyzetem rendhagyó módon egy máris elhallgatott, de minden bizonnyal fontos, a közhelyszerű megfogalmazáson is túl, elgondolkodtató esszé gondolatvilágára épül, mégpedig TGM: Magyarnak lenni Romániában, című írásának olvasata köré szerveződik. Szerző itt kivételesen – és minden manierizmustól mentesen – nemcsak értékelvűen, hanem programtikusan, sarkalatos kérdésekbe sűrítve, adja elő azoknak a problémáknak a lényegét, melyek a rommagyarság legfőbb kihívásait jelentik manapság, és amelyek halasztahatatlanul megoldásra várnak. És hadd ismételjek meg itt legalább néhányat a kérdésként előadott problémákból. Ilyeneket kérdez TGM, hogy: „Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban?”; ”Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja?”; ”Van valami sajátságos[i], amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?”; és végül „Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül?”. Válaszféleség után kutatva TGM, ebben az írásában, Bretter György alakját és eszméit invokálja. A bretteri „itt és mást” nemcsak morális/ideológiai, hanem pragmatikus értelemben is, úgy interpretálja, mint „baloldali utópiát”. Aminek viszont – és ezt már én teszem hozzá – liberális beágyazottsága van: t.i. ”magyarok lesztek, ha szabadok vagytok”, sorsunk az emancipációtól függ, a tolerancia tradíciójától, attól, ha a rommagyarság „kulcsszereplője lehet az európai fölszabadulásnak”. Az esszé fölvetette sarkalatos kérdések agyonhallgatása – a jobboldalra, sőt reakciósra és ultramontánra billent összmagyar politikai mezőnyben – szinte szükségszerű, csakhogy struccpolitika, mert tartalmatlanságot, eszmei és morális inkonzisztenciát eredményez (az illiberális demokrácia, a maga populista és etnonacionlista megalapozottságával, rommagyar mezőnyben értelmezhetetlen, öngyilkossági kísérlet, az autonómiázás pedig szójáték és nem valós politikai projekt), a kétségbeesés disztópiáját idézi. Igen figyelemreméltó, hogy – és ez TGM Erdély iránti szentimentális/morális elkötelezettségéből fakadhat – Brettert és elv-társait, követendő példaként, végső soron kultúrhősként ajánlja[ii] a mai értelmiségnek, sőt az egész rommagyar közösségnek.
Kultúrhősre és nem Godot-ra vár a magyar és a rommagyar társadalom, olyan eszmékre, és főként olyan személyiségre, aki újító módon viszonyul a kisebbségi („köztes-„) magyarság legújabb kihívásaihoz, hogy morális példát, sőt kulturális és azután cselekvési modellt (new cultural pattern), ha úgy tetszik, akár rezonábilis utópiát, koherens célrendszert mutat, intellektuálisat (a populizmus előretörésével háttérbe szorult, szitokszóvá lett, de legalábbis maradjunk annyiban, hogy nem divatos az értelmiségi elitet emlegetni sem, mintha nem ő kellene ez esetben is a kultúrhősök szavait értelmezze, aktualizálja és végül (köz)érthetővé tegye, valamint promoválja) és azután (köz)érthetőt. Keveset beszélünk erről, pedig enélkül a magyarként és főként rommagyarként való megmaradás annyit hangoztatott imperatívusza üres frázis – olyan, mint a tartalmatlan, öncélként tételezett, és leginkább még személyi autonómiával és integritással sem rendelkező személyek által lobogtatott „autonómiázás”[iii] – önámítás. A kultúrhős (culture hero) civilizációs újító (mitológiai dimenziójától nem függetlenül: mint Prométheusz, a tűz csiholója, vagy Ikarosz – akinek legendás alakját Bretter egy mérvadó esszéjében újítja föl, adekválja sajátos helyzetünke –, vagy a „második-, N-edik világteremtő” próféták tettei, stb.), aki közösségi energiákat szabadít föl, aki elindítja a hagyományok újszerű újraértelmezését, sőt „hagyományokat talál ki” (inventing tradition). A kultúrhős nem független és nem ellensége a hagyománynak, csak fölülemelkedik a korszellemen, kilátótoronyból szemléli a múlt példáit és erős akarattal igyekszik megváltoztatni a bevett, kanonizált és elévült értelmezési kereteket, újakat létrehozni (a domináns episztémé hatalma és kontinuitása ellenében az innovációban rejlő hatalmat, és főleg mobilizáló erőt, képviseli). Az igazi kultúrhős soha nem végzi be munkáját, az hosszútávú és nagy erőfeszítést igénylő munka, legtöbbszőr csupán célokat jelöl ki. Mégpedig hiteleseket, olyanokat, amelyek megvalósíthatók (fezábilisak, mondanánk mostani szakzsargonban), ha nem holnap, hát valamikor a jövőben, de amelyekhez csatlakozni lehet, amelyek híveket/követőket, egzaltáltakat és józanakat, álmodózakat és gyakorlatiasakat, stb., de minden esetben elkötelezetteket gyűjt maga és eszméi köré.
Tagadhatatlan, hogy Orbán – Magyarországon, sőt akár a rommagyarság körében is –  ilyenszerű kultúrhős, vagy legalábbis akként tűnik föl, nemcsak megszállott, hanem haszonelvű követőinek körében egyaránt. Csakhogy, és ez a megkülönböztetés a mérvadó, egy disztópia, az illiberális demokrácia, a totalitarista állam és a maffiamódszerek megszállotja: anti-, illetve negatív kultúrhős (populista/demagóg példaképeivel, mint Putyin, Erdogan, vagy Trump, és  követőivel együtt), ezért jóhiszeműen követésre nem ajánlható. Az anti-kultúrhős paradoxona és azután vesztének forrása, hogy negatív, sőt kultúrát és társadalmat romboló, korszerűtlen, stb., eszméket és (politikai)gyakorlatokat újításként próbál eladni. Ideig óráig tagadhatatlanul hatásosan, sokakat megtévesztő módon – tehetsége a reakcióban, a gyülöletkeltésben, a manipulációban, az erő(szak)kultuszban, az avitt újszerűként való tálalásában, stb., van – viszont mint mindig, előbb vagy utóbb (történelmi léptékkel mérve mindig előbb) kiderül: eszméi és magatartása nem a közösséget ért különös kihívások megoldásának, hanem a problémáknak a részei. És ne feledjük az anti-kultúrhősök ténykedése, akiknek fölismerése, leleplezése, a valódiaktól való megkülönböztetése nem kis egyéni és kollektív feladat, rendszerint katasztrófákhoz vezettek/vezetnek. Különös, de számomra úgy föst, hogy a reakciós eszmék és politikai attitűdök kijelöléséhez, fölvállalásához és bevezetéséhez, no meg követéséhez és sulykolásához, mintha mindig, történelmi távlatból tekintve is, lenne elég bátorság, harsányság, harckészség, stb. Az igazi kultúrhősök kevésbé harsányak, halkabbak és szemérmesebbek, a csendes és kontemplatív aszkézis, vagy legalábbis az önmegtartóztatás az erényük. A hiteles gondolatbátorság, a parrhesia, Szokrátésztől/illetve Platontól kezdve halkszavú, sőt kétkedő és önreflexív.
Akármennyire is meglepő, de a rendkívüli kihívás (a parrhesia követése) ma, a rommagyar értelmiség számára – de amiért megéri ebben a státusban megmaradni – a harsány habonyista/orbánista propagandától elhatárolódni (és nem megkésett Daedalus-ként bűvkörének gyilkos csapdájába esni), a haladó tradíciót (ennyiben akár legyünk/maradjunk korszerűtlenek), azaz a politikai nyugatot, és az eredeti Európa-projektet követni.




[i] A utalás itt Gáll Ernő, a „sajátosság méltósága”, némikép konzervatív-liberális elképzelésére utal, amelyben a rommagyarként való megmaradás, a sajátosság megtartása/kiteljesítése egyfajta méltóságot, önmagában való morális tartást kellene, hogy adjon, de amelyben sem Bretter, sem TGM, sem jómag nem hiszünk. Bretter megveszekedett „itt és mást” követelménye, ettől proaktívabb magtartást, és tartalmasabb ideológiát, a fölszabadítás imperatívuszát támasztja, olyanét, mely – hogy ismét TGM-et idézzem: „lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább…”, és ezáltal „hagyományosan” rommagyar.
[ii] S, hadd jelezzem, hogy üdvözlendőnek tartom, hogy a trindexen kommentelők többé-kevésbé mellőzik az ilyenkor már bevett gyülöletbeszéd kliséit TGM-el és írásával szemben. Azt viszont kevésbé értékelem, hogy nem veszik észre: szerző nem csupán kérdéseket sorjáz, hanem válaszokat fogalmaz azzal, ahogyan Bretterre utal. Elvi válasza pedig egyezik azzal, amit magam is vallok, nekünk az értelmes és méltó megmaradáshoz innovációra van szükségünk, a progresszióhoz való csatlakozásra: aki a kisebbégi jogok zászlóvívője akar lenni az az egyetemes emberi jogok talaján kell, hogy álljon, más út nem lehetséges. Ezért helyesnekvélem, mind a Minority SafePack kezdeményezést, mind az új ügyvezető elnök, és néhány rommagyar képviselő  kongresszusi- és egyéb felszólalását korrektnek és előremutatónak. Ez a projekt, a demokrácia elméyítését célzó hasonlókkal, sőt az ebbe az irányb mutató utcai megmozdulásokkal együtt, melyeket nem mellesleg, alig támogat a rommagyr képviselet testületileg, a jó irány. A jelzett toleranciára, a többi kisebbség, belértve az LMBGTQ-hoz tartozók,  jogos követeléseit támogató fölszólamlások is mérvadók, amikor az általános emancipációt sürgetik, és (új), távlatos, (poszt)modernizációs tartalommal tölthetik meg a rommagyar politikai mezőnyt.
[iii] Az újramelegített, de végig nem gondolt, egyszer már napirendről is levett „autonómiázás”, éppen a napokban kerül újra terítékre, Klaus Johannis államfő székelyföldi – pontosabban Hr és Kv megyei – látogatásának kapcsán, előreláthatólag az eddigiekhez hasonló sikertelenséggel. Az autonómiázók – élükön az SZNT-vezérrel, Izsák Balázs-al – még azt sem tanulták meg, hogy hogyan kell kérni/követelni, mit, mikor érdemes: antipolitikusok. És tartlmatlan ötleteikkel gyengítik az amúgy és kivételesen pragmatikus szempontból sokkal kecsegtetőbb RMDSz-es álláspontot, hogy t.i. az államfőt egy többség-kisebbség paktum megkötésére kellene rávenni, kivonni a kisebbségi kérdéskört (az még eldöntendő, hogy illúzió, utópia, vagy éppen ellenkezőleg, pragmatikus, issue based, politikai lépés lenne-e?) a npi politikai csatározások szinteréről. 

2017/07/11

Hosszú forró nyár

Hosszú forró nyár

Levélsárgulásig kiderülhet: Románia enged a geopolitikai nyomásnak, és a szimbolikus Kelet történelmileg körbeforgó dívatjának, az illiberális demokrácia kisértésének, vagy megmarad a régió potenciális kivételének, a politikai nyugat útján. A felsorolásban a rommagyar politikai establishment a geopolitikai nyomás része, abban az értelemben, hogy besorolt a magyarországi – sok tekintetben, és az EU vonatkozásában – úttörő, „keletre”, az illiberális világba való önkéntes menetelés mögé, az orbánizmus zászlóvívője országunkban. Szögezzük le azt is, hogy a Putyin-Erdogan-féle zsarnokság keletisége legalább hitelesen az: cárista-szovjet és szultanista történelmi hagyományon épül. Az Orbán-Kaczyinski-féle még tökéletlen diktatúra: a politikai gyilkosságok, az erőszakos államosítás, az ellenzák tömeges bebörtönzése, és a független sajtó teljes beszántása – minden bizonnyal csupán az EU tagságnak köszönhető óvatosságból és pénzéhségből kifolyólag – egyelőre még nem valóság Magyarországon, illetve Lengyelországban, viszont a dolog logikájából következően, ez a „fényes jövő” e két ország számára. Romániábn éppen úgy a nacionál-populizmus sajátította ki a politikát, mint az említett országokban, csak valamivel szemérmesebb, a politikai nyugatnak anyagi értelemben is kiszolgáltatottabb változatban. Ami nem valamiféle fölvilágosultságon épül, hanem egyfelől az oroszellenességen, amit Moldova helyzete újra és újra napirenden tart és megerősít. Ezért a román illiberalizmus a lengyelhez áll majd közelebb, ha kiépül. És nem Orbán putyini-erdogani modelljét helyezi a középpontba, amikor az elképzelt politikai nyugat ellen indul nemtelen és elvtelen harcba, hanem nyilvánvalóan (lásd. a Kolíció a Családért ötleteinek támogatása) a román ortodox fundamentalizmusban keres és talál erős hátteret (paradoxon, hogy a hivatalos román történelmi ideológia, illetve mitológia egyfelől a dák-római eredetet hirdeti, másfelől az ortodox fundamentalizmus politikai platformján áll. De az ellentmondás föloldását bátran bízhatjuk a BBTE rektorára és akadémikus társaira, akik a szekus vonalat és a primitív sovinizmust hozzákeverve a képlethez, szép bár egyáltalán nem eredeti, eredményekkel kecsegtetnek). Másfelől a román illiberalizmus gyors és zökkenőmentes bevezetését – minden politikai szándék, hatalom- és pénzsovárság ellenére, mely kellékek bőven jelen vannak a magát baloldalon pozicionáló elévült és szétesőben levő PSD háza táján – az itteni rendszer magasabb korrupciós-faktora, a balkáni-teleormani következetlenség akadályozza. Romániában a korrupció rendszere és váltógazdasága maga is korrupt, minden esetre több polúsú, ezért következetlen, állhatatlan és árulásra hajlamos politikai szereplőkkel, láthatatlan és dőzsölt háttéremberekkel: mindenestől. Míg Orbán (és Kaczynszki, vagy az eredeti cárizmus-szovjet (világ)hatalmat visszaállítani akaró Putyin, stb.) elképzelése (lásd. még NER) vizionárius politika, kár hogy éppen egy disztrópia, azaz negatív utópia lebeg a szemeik előtt, addig Dragnea (and Co) kispályás, amolyan teleormani betyárlegény: következetlen és tudatlan, a megyei kiskirályok szintjén megrekedt piti harácsoló, és korrupt kontár (olyan a politikai palettán, mint Mészáros Lőrinc a bankárok között). Látszólagos magabiztosságát, vagy (ál)bátorságát csupán sarokba szorítottsága adja (lásd. tropizmus, az etológiában). Támad, mert védekeznie már képtelenség, ezen a térfélen szemmel láthatóan eszköztelen. Kormányt válthat havonta, de saját és társai büntető-pereit nem képes politikai nyomással leállítani, viszont gátlástalan és gerinctelen (csak egy példa, egy hét alatt módosult az új kormány-program, aminek a be nem tartása miatt menesztették az előző kormányt, mégpedig öncenzúrával, Guiness-bookba illő, sajátmaguk ellen benyújtott és megszavazott parlamenti bizalmatlansági indítvánnyal), mindent be fog áldozni, hogy megszabaduljon. Harmadrészt, hiteles elemzők szerint, az alkotmány következetlenségéből a román politikai-hatalmi rendszer duális, abban az értelmeben, hogy nem tisztázza, az elnök és a miniszterelnök közötti hatalmi viszonyokat, azaz félprezidenciális köztársaságról van szó, amelyben az elnök szerepe gyakran a végrehajtó hatalom részeként, sőt fejeként van kijelölve (lásd a CSAT, mint hibrid legfelsőbb döntéshozó testület, melyet az elnök kontrollál, vagy a kinevezések-visszahívások ellentmondásos, vagy legalábbis értelmezhető szabályozási rendszere, stb.). Nem mellékesen a külügy terén az elnök szinte egyedül dönt és képvisel a leglényegesebb kérdésekben is, ezért közvetett befolyása is nagy a belpolitikára, olyan mezőnyben mozog (ezt a lehetőséget Johannis jó ütemérzékkel használja az utóbbi időben, akár az USA-ba tett látogatásra, akár a Merkellel való találkozóra, vagy Macron ideinvitálására gondolunk, stb.), mely viszonylag független a kormány szándékától (és főként Dragnea and Co) és számára elérhetetlen (miközben az elnök nemzetközi visszhangra találó, lényeges külpolitikai offenzívát vezet, a külügy ténykedéséről alig hallunk: Melescanu kullog az események mögött. Miközben Johannist állami ceremónia közepette, hosszú kerti sajtájjal fogadja Trump, még retinánkon és a mémekben Dragnea nevetséges kísérlete, hogy egy kvázi nyilvános  imareggelin /National Prayer Breakfast/ az amerikai elnök közelébe férkőzhessen, stb.) szintereken zajlik.
A harctér, amin ma a mainstram politikai játszmák folynak, a DNA versus a korrupt és demagóg politikai osztály túlnyomó többsége által kijelőlt aréna. És mivel a korrupció pártfüggetlen, ezért sikerül Dragnea and Co-nak igen könnyen árulókat, vagy legalábbis vonakodókat találni az amúgy is halovány ellenzék táborában, az államelnökkel és Kövesivel szemben. Másik oldalon pedig az elnök a civil társadalommal (magas amerikai zsidó kitüntetést kapott a februári megmozdulásokon való részvételéért. És az is világos, hogy Dragnea and Co inkonzisztens sorosozása mögött is a civil-társadalom elleni támadás a fő motívum, mely utcára megy és kormányokat zavar el, és akivel szemben a teleormani összekacsintós zsivány-mosoly hatástalan eszköz, stb.) és az (i)gazságszolgáltatással, nevezetesen a DNA-val karöltve a liberális demokrácia és nyugati orientáció bajnoka, vagy legalábbis, ebben a szerepleosztásban játszanak a küzdő felek.
Az idő, mondhatnám, a valóság, túllépett a szekusfakciók háttérharcának megrögzött képzetén, a tét és a szereplők rivaldafényben vannak. Van egyfelől a román illiberalizmus fő-fő promotorja Dragnea, másfelől a liberális demokrácia, különösen a (i)gazságszolgáltatás, de a deliberatív, a civil társadalom fele nyitott politizálás legbefolyásosabb képviselője (függetlenül egyéb, akár számunkra kisebbségek számára kedvezőtlen, politikai magatartásától is) Klaus Johannis. A DNA és a legfőbb ügyész székei látszanak fontosnak, de a mérközés tétje a már említett politikai orientáció bevezetése, az ügyészek-bírák pedig csak középen rekedtek – nem függetlenül saját korrupt ténykedéseiktől. Az (i)gazságszolgáltatás alárendelése (beleértve az Alkotmánybíróságot is), a kormány mögötti erőknek való kiszolgálása (az illiberális állam egyik legfontosabb ismérve), a korrupt politikusok fölmentése, legalábbis ügyeik elódázása, illetve a liberális demokrácia mégoly gyatrán működö elemeinek a megőrzése a valódi tét.

Mire a falevelek lehullanak sarkalatos és hosszú távra kiható politikai döntéseken leszünk túl, szeretjük vagy fenntartásokkal vagyunk iránta, számunkra a „jó oldal” az államelnök és a nyugati orientáció, a másik út már többszőr megjárt zsákutca, melyben visszafordulni sincs hely. (Nyugat)Európa, az ellenpropaganda ellenére egyre világosabban és határozottabban – Macronnal és Merkellel, az elhibázott Brexit és Trump botor magatartása, ebben még segít is –  a még erősebb integráció útjára lép. Mi meg választhatunk, hogy keleti irányt veszünk, vagy (igaz másodhegedűsként) tovahaladunk a politikai nyugattal, megpróbálunk, minden kihívás, nehézség és frusztráció ellenére fölzárkózni. Románia még választhat, Magyarország már döntött (persze, azért a  remény hal meg utoljára), és itt vagyunk mi köztes-magyarok: fölismerjük-e távlatos érdekeink vagy maradunk a rossz oldalon, ez itt és most a kérdés.

2017/06/20

Mit kívánjunk, de főleg kitől?

Mit kívánjunk, de főleg kitől?

Ebben a pillanatban még nem tudni, hogy mi lesz az eredménye az RMDSz-nek, a PSD két szárnyával folytatott tárgyalásainak, ha egyáltalán lesz eredménye, ezért csak arról beszélhetek, ami már így is nyilvánvaló.
A politikai kommunikáció sajátja, hogy folymatosan rendkívüli helyzeteket (műkrízist) teremt, hiszen ilyenkor a médiafigyelem középpontjába kerülhet és hatékonyan végezheti azt a manipulációt és propagandát, melynek segítségével kijelöli a napirendet. A politika folyamata tehát, lényegében, mindig a rendkívüli helyzetek sorozatára épül: minden a mában van – mindig a jelen időszegmentum a legfontosabb, új fejezetek, sőt korszakok nyílnak minduntalan – közben meg mégis minden folyamat, időben odébb jön, maj’ meglátjuk, mondják rá a politikusok. A rendkívülinek mondott helyzeteket azután már csak a botrányok tudják megszakítani, minél kövérebbek és zaftosabbak, annál jobbak, hiszen olyan információk, illetve megkonstruált, vagy hazug információk, stb., kerülnek ilyenkor napvilágra, amelyek legitimitással ruházhatják föl a politikusi önkényt, rendkívüli (és a maguk során szintén botrányos) eljárások foganatosítását teszik lehetővé. A politikai botrányok időtlenek, abban az értelemben, hogy megállítják és kinagyítják a politikai szereplők folyamatos kommunikációját, megmutatják azokat a dolgokat, amelyeket a propaganda hosszú ideig takargatott, és egy-egy botrányt követően, „más időszámítás” indul. Politikusok és velük együtt esetleg pártok buknak le, és újak jelentkeznek, ha maradnak is a régiek, azok már megváltozott szerepben és új arculattal folytatják karrierjüket.
Nos, ami a PSD-vel, benne és körülötte történik, az mindenben kimeríti a politikai botrány kategóriáját, elhallgatott dolgok, kölcsönös vádaskodások, lejáratási és hiteltelenítési hadjáratok, végső leszámolások, és végtelen konfrontációk indultak be, és nem látszik a botrány vége, az új politikai konstelláció várat magára. Ilyen körülmények között nehéz józanul ítélni, és főként nehéz hosszú távon is életképes alternatívákat, pragmatikus és távlatos politikai kommunikációt folytatni, nemcsak a közvetlen érintetteknek, hanem a viszonylag kívülálló, más szereplőknek úgyszintén. Nehéz az indulatok és szenvedélyes leszámolások közepette megtalálni a kompromisszumok útját – ha a politika valóban annak művészete még – és könnyű a pillanat zsarnokságának engedni, szem elől tévesztve a távlatosan helyes és gyakorlati haszonnal kecsegtető megoldásokat. Közérthetőbben, gyakran megesik, hogy amikor két fél – mint ahogyan a PSD két szárnya teszi – konfrontálódik, a harmadik lesz a nevető győztes. Viszont a botrány nem szabályos politikai vetélkedés, ezért inkább hasonlít az utcai verekedésre, mint a szabályosan zajló vívásra (nemes vetélkedést már ne is mondjak), ezért igen könnyen megeshet, hogy a verekedőket – jó szándékkal, vagy remélt haszonért – szétválasztani próbáló harmadik fél lesz az igazi vesztes. Bizonyára mindenki látott már olyan utcai verekedést, ahol a harcosok az őket szétválsztani szándékozó kívülálló ellen fordulnak és jól ellátják a baját, ilyenkor jobb hívni a rendőrséget, mint kockáztatni. Nos, azt hiszem a kialakult helyzetben az RMDSz-re valami ilyesmi vár(hat), ha túlságosan beleéli magát a rendkívüli haszonban reménykedő harmadik fél szerepébe, könnyen a fő vesztes lehet.
Máskor is kifejtettem, továbbra is fönntartom, hogy az időzítés, a ritmusérzék, a politika művészetének legfontosabb eleme, eltéveszteni a sorrendet, azaz az időzítést végzetes hiba lehet. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy a szövetség most éppen ilyen téves időzítésben és rossz felállásban játszik, akkor amikor, látszattárgyalásokat folytat és szimulált engedményeket próbál kicsikarni, olyan botrányos szereplőkből, akik szorongatott helyzetükben bármit megígérnek, majd semmit be nem tartanak. És mégcsak nem is azért mert szavahihetetlenek, egyébként nagyon is azok, hanem, mert maguk sem látják a botrány végét, a „döntőbíró” a játszmán, a szenvedélyes háborún kívül van, mégpedig az államelnök személyében. Miért rossz az időzítés és ezért aztán hiteltelenek az ígéretek? Értem én, hogy az RMDSz nagyon hirtelen került a PSD belháború közepébe, egyenesen a mérleg nyelve pozícióba, hiszen eldöntheti a legnagyobb és hatalmon levő párt belharcának kimenetelét és ezért szenvedélyesen elkezdett kalkulálni és követelésekkel állt elő. Az felől sincs kétségem, hogy a megfogalmazott – bár pontosan nem közölt „engedmények” – követelések jogosak és előbbre vinnék a rommagyar kisebbség ügyét, csakhogy. Egyfelől a most megígért – és még a megszavazott törvénycikkelyek sem jelentenek többet halovány ígéreteknél, mint megtapasztalhattuk – zsarolással elért eredmények, szinte biztosan nem kerülnek gyakorlatba ültetésre, szinte biztosan el fogják szabotálni még azok is, akik most ígérik. A másik oldalról pedig Dragnea és tsai ráeröltethetik az ominózus „engedményeket” képviselőikre és akár meg is szavazhatnak a rommagyarságnak kedvező cikkelyeket (nehezen hihető ez önmagában is), a bizalmatlansági indítvány megszavazásának reményében, viszont éppen mert a pártközpont ukázára és nem meggyőződésből szavaznak a PSD-ALDE-s képviselők kedden, bosszúból, éppen az elvártnak ellentmondóan viselkedhetnek szerdán. Az engedmények könnyen perverz/ellenkező hatást válthatnak ki, és Dragnea and Co. ellen fordulhatnak nacionalista képviselőik távol maradva, vagy ellene szavazva a saját párt ellen benyújtott bizalmatlansági indítványnak. Azt hiszem nevetséges a benyújtott bizalmatlansági indítvány, érvelésre is alkalmatlan, kifogásai is felületesek. Lényegében azt mondja ki, hogy Grindeanunak mennie kell, mert megtagadta – hogy pártfegyelemből, Dragneanak való kötelező vak engedelmességből, stb. –  a miniszterelnökségről való lemondást.
Rossz a mostani tárgyalások és alkudozások időzítése, hiszen a kialakult mérleg nyelve helyzetben rejlő politikai fegyver, a bizalmatlansági indítványról való szavazást követően lesz igazán éles, akkor, amikor új kormánytöbbség kialakítása lesz a tét. Akkor kellene politikai programmal és benne kisebbségi elvárásokkal asztalhoz ülni azokkal, akik reálisan kormánytöbbséget alkothatnak a válságot követően, akkor lehetne érvényt szerezni mindannak, ami jogos előrelépés a rommagyar közösség problémáit illetően. Az RMDSz politikai érdekérvényesítő képessége – minden eddigi példa ezt igazolja –kormánypozícióban hatékonyabb, ezért kormányra lépni félni nem kellene, sőt mint minden politikai párt esetében ez kellene a reális cél legyen, és akkor az elfogadott szabályozások gyakorlatba ültetésére is nagyobb az esély (persze bizonyosságok akkor sincsenek, csak relatív nagyobb esélyek).
Tartok tőle, hogy a Dragnea and Co. melletti elköteleződés „fejben már eldőlt”, hogy sportzsargonban mondjam, észérvek itt már nem játszanak, és ez hiba, még akkor is az, ha az RMDSz következmények nélküli párt. Mivel egyedül van a rommagyar politikai prérin (tényleg merre lehet az EMNP, és mit csinál az MPP?) ezért szinte bármit megtehet és ha megteheti, hát meg is teszi, hiszen még a nyilvánosság mégoly halovány kontrollját is könnyedén kiiktatta, mégcsak meg sem kérdik, és így érvelnie sem kell döntései mellett, sőt azok hátterét sem kényszerül kifejteni. Az sem véletlen, hogy a kormányzó magát baloldalinak mondó populista párt, régi vágású és reakciós-autoritér vezére mögé soroz be a szervezet, hiszen minden más kérdésben is reakciós – bár a maga során jobboldalinak mondott (vajon mit szólnak PPE-beli partnerei ehhez?) – populista politikai vonalvezetése ezt, mintegy természetessé teszi. Jól tudom, hogy a politika erősen célorientált dolog, az eszközökkel kapcsolatban ritkán merülnek föl morális aggályok, és mégis. Az RMDSz a megújulás és kibontakozás, a pártrendszer esetleges átalakításának az akadályozója, amikor Dragnea, és vele együtt a reakciós konzervatív és rosszemlékű „hagyományos” posztszocialista pártfrakció mellé áll, ráadásul csak vezérkarának rossz ízléséből fakadóan, és nem pragmatikus meggondolások következményeként. Viszont ahogy mondani szokás: „Aki korpa közé keveredik, fölfalják a disznók” – és ez a népi bölcsesség a politikusokra a leginkább érvényes.




2017/06/13

Az amerikai üzenet

Az amerikai üzenet

Látszólag nincs akadálya annak, hogy a háttérből manipuláló Dragnea, a Grindeanu vezette kormányt elzavarja, vagy legalábbis sarokba szorítsa, párt- és személyes zsarolással ellehetetlenítse, a miniszterelnök embereit eltávolítsa, én viszont fenntartásokkal tekintek erre a lehetőségre. Látszólag minden adu a Dragnea & Co. kezében van, a parlamenti többség éppen úgy, mint a miniszterek üresben aláírt lemondólevele, és precedens is van arra, hogy amennyiben a miniszterelnök nem mondana le, hát majd a kormány tagjainak a többsége megteszi és buktatja saját kormányát (ezt történt 1999-ben, a Radu Vasile vezette kormánnyal). Dragneanak erős szövetségesei is vannak, és nemcsak pártjában, no meg a lojális médiában (bár ezek közül egyesek Johannis amerikai sikerét látva, ki tudja hányadszorra, éppen átállóban vannak, folyik a rebranding az erősebbnek vélthez való dörgölőzés ezerrel), akik szintén elégedetlenek a kormány tevékenységével. Nemcsak azért, mert maguk is pozíciót szeretnének – miért ne, akár miniszterelnökit – hanem elsősorban azért, mert a kormány az ők szempontjából egy életbevágóan fontos dolgot nem oldott meg: nem sikerül(t) a korrupt pártelitet fölmenteni sürgösségi rendelettel, törvénymódosítással, akárhogy. (Azt hiszem első körben elzavarják a „szájbarágós” igazságügy-minisztert, aki zagyva elődjéhez hasonlóan, képtelen volt Dragnea and co. szájíze szerint módosítani a befolyással való visszaélés törvényi feltételeit, no meg a pénzügyminisztert, aki ugyan ki nem mondta, hogy ne lenne osztogatni való pénz, de ideig-óráig elszabotálta a fedezet nélküli osztogatást. Az Olgutza az marad, hiszen Firea mellett Dragnea női hangja, a populista demagógia „soknyelvű” élharcosa). Szóval a pártközpont és csatolt részeinek igencsak sürgös a kormányváltás, vagy legalábbis átalakítás, Grindeanu megregulázása, még erősebb lojalitásának kizsarolása, mert az idő – minden erősnek tűnő kártyájuk ellenére – nem nekük dolgozik. Mert valódi ellenzék hiányában, a másik hatalmi központ, az elnök lépni fog, és Dragnea (és tsai) bírósági ügyei is haladnak a maguk útján. Ezért, hogy stílusosan mondjam: Ponta (és nemcsak) ante portas, és erősen dörömből, azaz pártbeli riválisai erőre kapnak, egyre hangosabban kérdőjelezik meg autoritását, egyre megosztóbb szereplője lesz az amúgy is strukturális problémákkal, érdekellentétekkel, széthúzással küzdő PSD-nek.
Az sem mellékes, hogy Grindeanu – ha nem akar dicstelen fél év után lehajtott fővel távozni, márpedig, hogy nem akar, annak jelei vannak, vesztenivalója viszont nincs – „átállhat” az államelnök oldalára és még kitarthat, ellenállhat a hatalmi ukáznak. (Nehéz megítélni, hogy Grindeanu valójában milyen miniszterelnök lenne, hiszen eddig egyfelől szimulált kormányzás folyt, a közönség elaltatása, hogy a korrupt pártelitet, lehetőség szerint fölmenthessék; másfelől, lényegében a Dragnea kottájából játszott, illetve bizonytalankodott, de minden esetre megvesztegethetetlennek tűnik – Firea nagyasszony kifejezett fájdalmára, nem korrupt – és ezért beállhat az anti-korrupciós politikai kórusba, sok, ma még csendes, minisztertársával együtt, akik szintén nem juthattak szóhoz az elmúlt fél évben). Így aztán Dragnea adui lényegében lejárt szavatosságúak, kétlem, hogy sikerül a gyors és problémamentes kormányváltás, vagy lényegi átalakítás, akkor viszont Dragnea – minden parlamenti többség ellenére – defenzívába szorul(hat), védekeznie kell majd a korrupciós ügyletei miatt, agyaglábú óriás.
És még nem jelentkezett a nyilvánosságban az amerikából „győztesként megtért” államelnök, aki minden bizonnyal, pestiesen szólva, seperc alatt offenzívába lendül, újonnan szerzett politikai tőkéjét a korrupció-ellenes politika megerősítésére fogja használni, miközben és valójában Dragnea fejét követeli. Történt ugyanis, hogy a kiváló időzítésnek köszönhetően (és ez Maiort, az amerikai nagykövetet és nem a külügyet dícséri. Tartok tőle, hogy Melescanu a tévéből értesült az elnök amerikai látogatásának tartalmáról.) – ami a politika művészetének sarkallatos kérdése, és amihez Dragnea és tsai a legkevésbé sem értenek – Johannis és korrupció-ellenes politikája, reményen felül megerősödve, komoly hátszéllel tér meg az USA-ból. És az sem kétséges, hogy újult erővel fog föllépni a korrupcióval megvádolt PSD-ALDE pártvezetés, és sokban hasonló társai ellen. A román elnök egy olyan pillanatban tett látogatást Trumpnál – és el ne feledjük, hogy az amerikai elnök mégha hektikusan és ellentmondásosan is, de „még” az USA hivatalos álláspontját képviseli – amikor annak a legnagyobb szüksége volt „barátra” (csupa ellenség övezi nemcsak bel-, de a külpolitika porondján is). Valakire akivel szemben eljátszhatja a nagyvonalú „bölcs elnököt”, minden kockázat nélkül, hiszen Románia a NATO „jó fiúja”, és Johannis – a védelmi kiadásokra költött GDP 2%-ával, amit Trump minden tagállam esetében eröltet – maga a megtestesült good guy, a szófogadó fiú prototípusa. Ezért aztán a sok dícsérő szó mellett a korrupció-ellenes politika Johannis-féle változata mellett is letette Trump a voksot, és ezzel nemcsak új lendületet ad majd annak idehaza, hanem könnyen egy második mandátumhoz juttathatja Johannist magát is.
Szóval Dragnea, valamint (egyre lazábban) csatolt társai érzékelik a gyengeségüket (arroganciával próbálnak kompenzálni, as usual), és ezért az RMDSz irányába elpusmogott hívó szavak, illetve szirénhangok, a kormányzatra hívás. Soha nem kételkedtem benne, és nem is elleneztem a kormánybalépés pragmatikus szükségszerűségét. Márcsak valós kisebbségi ügyeink előmozdítását tartva szem előtt, és főként azért, hogy a román szélsőségesség (a még mindig köztünk élő – időnként többek között éppen „szeretett rektorunk”, Ioan Aurel Pop, valamint akadémikus társai által szorgalmazott), a nacionálkommunizmus hatalomra kerülése megakadályozható legyen. (Viszont egy zsákmányszerzésre beállt etnikai és populista párt esetében – mely a szubjektíven fölépített etnikai identitás tetszőlegesen kiválogtott elemeit előbbre tartja a racionális gondolkodásnál (lásd a „nemzetben való gondolkodás” dícséretét a racionális, alanyban és állítmányban való logikus gondolkodás ellenében is)  a hatalom instrumentális jellege korrupcióba hajlik, mint már nem egyszer bizonyította, és ez nagyon nen tűnik helyes útnak).

Most mégis a kivárást tartanám kifizetődőbbnek, mert a szövetség csak veszíthet, ha most ringbe száll. Egyfelől újra bebizonyítja, hogy jobboldalinak mondott elkötelezettsége (ami szavazóinak többségénél, valamilyen okkult oknál fogva, még mindig jelent valamit, már persze Orbán-imádaton is túl) puszta szemfényvesztés. Azután Dragnea szénája, mint éppen jeleztem, nem áll valami jól, könnyen a veszteshez szegődhet, aki most kormányra lép. Végül pedig a Johannishoz, és érintettsége okán, különösen az antikorrupciós politikához való szövetségi viszony is több, mint problematikus. Úgyhogy  legjobb tartózkodni és kivárni, közben éberen figyelni a román politikai elit elhúzódónak ígérkező belháborúját, olyan pozícióból, ami nyitott az esetleges győzteshez való csatlakozásra. Lebegtetni, vagy alámerülni kell, ha van hozzá elég ráció és a hatalom, valamint pénzsóvárgás még kontroll alatt tartható, mármint saját berkekben: szerintem ezt üzeni az amerikai elnök a rommagyaroknak.

2017/06/06

Karnyújtásnyira a szélsőség

Karnyújtásnyira a szélsőség

Két hete írtam arról, hogy az a formálisan, a politikai kommunikáció szintjén, baloldali populista politika, amit a jelenlegi román kormány folytat erőtlen és hatástalan, mégpedig azért, mert egyfelől nem számol a valós „népakarattal”, ami lényegét tekintve korupció-ellenes; másfelöl pedig túlságosan is alacsonyröptűnek, azaz földhöz ragadtan haszonelvűnek tételezi még az általa fölépített/megcélzott PSD-s népakaratot is. Ez utóbbi azért lényeges, mert a polgárokat – különösen a vox populit adó, feltörekvő, nyugatorientált, és fiatal(abb), stb., férfiakat és nőket – nemcsak pillanatnyi jólétük ígérete, hanem távlatosabb dolgok, egy élhetőbb ország képzete is motiválja, akkor amikor politika iránti elvárásaikat megfoglmazzák. Viszont – ahogy máshol is történik – a román (és benne a rommagyar) társadalom sem csupa vállalkozó szellemű, nyitott, vagy progresszív polgárból áll, sőt. A feltörekvő, középosztályi ambíciókat éltető, ezért áldozathozatalra – a leginkább nyugaton vállalt munkára – is hajlandó kisebbség mellett a társadalom jórésze tudattalanul is nosztalgikus-tradicionalista, és a passzív/reakciós politika híve. A „máj röú sző nú fié” mentalitását őrző és minden téren tradíció-vezérelt (lásd Weber ideillő ideáltípusát, más terminusban ők a parokiális politikai kultúra hordozói) tömegek pedig igen könnyen manipulálhatók, sőt hajlanak a szélsőségre, hiszen valódi problémáik okait nem látják át, sem ismereteik, sem türelmük nincs összetett dolgok szétszálazására, illetve átfogóbb megértésére. Ők a többség, és ők adják a jelenlegi hatalom szavazóinak tömegalapját – a privilegizált, elévült és megújulásra képtelen bürokrata kiváltságosok – hátterében. A hatalmon levő pártok és a hozzájuk, olykor anyaországi sugallatra, máskor meg „saját vélemény, és meggyőződésből” reakciós/tradicionalista RMDSz, alapvetően populista. És ami ettől is lényegesebb, mind patronátuson, klientelizmuson épülő pártok. Legodaadóbb híveiket/aktív támogatóikat, a pártelitet, az állami intézmények, a bürökrata rendszer különféle pozícióival jutalmazzák, zsíros posztokkal, amelyeket a politikai lojalitás alapján, és egyáltalán nem a hozzáértés szerint osztogatnak. Elvben akkor, amikor hatalmon vannak (ezért törekszik mindenáron kormányra az RMDSz), de különösen az RMDSz-nek (viszont helyi egyezségek alapján egyéb ellenzéki pártoknak is) ellenzékből is sikerül „rég lejárt szavatosságú” államtitkárt és egyéb kinevezett intézményvezetőit befolyásos pozícióval jutalmaznia, lojalitását erősítenie.
A PSD és mindennemű és nevű elődje a sajátos fajta patronátust még az „átkosból” örökölte, együtt azzal a második körből származó vidéki bürokratákkal, akik beágyazottsága, intézményeket reprodukáló, politikai váltásokat túlélő képessége, stb., még mindig élteti a hatalmi pártot és csatolt részeit. Ugyanakkor a román politikai mezőnyt egyáltalán nem a politikai ideológiák, hanem a hatalmi és  ellenzéki pozíció, a kettő dinamikája és váltógazdasága struktúrálja. Ez azt jelenti, hogy a bürökrata patronalizmusra épülő pártok és klientúra-rendszerek csak abban különböznek egymástól, hogy éppen hatalmon vannak, vagy ellenzékben politizálnak. Az eufeisztikusan ellenzéknek nevezhető pártok is patronátusi rendszerekben gondolkodnak, ha hatalomra kerülnének – ami ezidő szerint szinte kizárt – ugyanazt tennék, mint a mai hatalmasok, nincs alternatív programjuk, csak kiéhezett klientúrájuk van, aki a húsosfazék köré szeretne végre jutni, stb.
Különös, és sok kívülálló számára alig értelmezhető, hogy egy ilyen politikai rendszer viszonylagos stbilitást mutat(hat), hogy nem gyakoribbak a kormányváltások, és hogy a szélsőségek egészen mostanig nem tudtak megerősödni – legalábbis a parlamenti politizálás szintjén nem – és úgy ahogy elműködött egy emberöltőn keresztül. Viszont önáltatás lenne azt gondolni, hogy ez hosszú távon is így marad, illetve föntartható, hiszen az intézményes garanciák alig, viszont az elnök és miniszterelnök, a mostani fölállásban a háttérből irányító hatalmon levő párt mindenható vezére közötti „eldöntetlen” viszony, a paloták közötti ellentétek és kölcsönös bizalmatlanság biztosítja a viszonylagos egyensúlyt. Míg a PSD-vezér a tradicionalista bürokratákat és mögöttük a reakciós, viszont lényegében, és egyelőre passzív (fentebb jellemzett) tömegekre apellál, addig az elnök a fiatalabb és mobilisabb, és aktívabb rétegeket képes utcára hívni, stb. De mi történhet, ha Dragnea elnöki mandátumot nyer? Ha a paloták közötti viszonylgos hatalmi – alkotmányosan nyitva hagyott – egyensúly fölborúl? Tartok tőle, hogy ez esetben az illiberalizmus olyan román válfajával számolhatnánk, mely különösen ránk, rommagyar közösségre nézve, akár végzetes következményekkel járhat. Nem beszélve arról, hogy Románia külső egyensúlyi helyzete, viszonylagos jól pozicionáltsága és az ebből fakadó biztonságérzete meginogna, és destabilizálódna, ami az egész ország számára jelentene hosszú távú veszélyt. Márpedig Dragnea és társai erre izmoznak, ez a rejtett terv, ezért minden vergődés és a mézesmadzag politika, mely elrejti a jókora gumibotot, amelyet Dragnea kéznél tart.
Másik veszély is föltünt a nyilvánosságban, amely destabilizáló erővel bír (az újonnan parlamentbe került párt, az USR, máris belebukott a „tradicionalista családozásba”) és nem kétséges, hogy használni fogja azt, ha lehetősége lesz rá. Ez pedig a „Koalíció a Családért”, egy ultraortodox, fundamentalista, sőt ahogy terveit egyre inkább fölfedi egyre világosabban legionárius szövetség, mely több, mint 3 millió aláírást gyűjtött egy melegek és egyéb kisebbségek elleni alkotmánymódosítást kezdeményezve. Nem lényegtelen megjegyeznünk, hogy egyfelől az egyes magyarnak mondott egyházak támogatása mellett, az RMDSz politikusainak egyrésze is támogatta/támogatja a kezdeményezést. Emlékezhetünk még, hogy nemrég a református egyház csatlakozott a szélsőségesek fölhívásához és hogy előszőr ifjabb Kereskényi szatmárnémeti polgármester jelentkezett nyilvánosan is a mozgalom képviselőivel, majd a parlamenti frakció fele (egyéni meggyőződésből!, hiszen nem volt közös hivatalos álláspont, és becsületére legyen mondva a nem-mel szavazóknak, illetve az ügyvezető elnöknek, akik más állásponton voltak) támogatta a család és házastársak összemosását és a meleg házasságok alkotmányos kizárását célző kezdeményezést.
A populizmus, mint sajátos és divatos politikai kommunikáció és részben gyakorlat „rendszerellenes”, hiszen a demokratikus játékszabályok betartásának határtületein, a pártok eredeti értelmét (a párt „részt” képvisel, a polgárok egy részének a véleményét igyekszik képvisleni, mégpedig ideológiai alapon, a populista pedig az egészet célozza meg) teszi zárójelbe, kizárólagosságra törekszik, nem is önmagában veszélyes. Igazi veszélyt akkor jelent, amikor szélsőséges eszmékhez csatlakozik, illetve a szélsőséges eszmék és mozgalmak kisajátítják a populista/klienteláris pártokat, eszközként használják céljaik elérésére. És most a hatalmon levő pártok – és sajnálattal, de az RMDSz is – egy lépésre kerültek attól, hogy hagyják magukat egy reakciós szélsőjobboldali mozgalom láthatatlan (hiteles román elemzők orosz támogatást sejtenek mögötte), de fanatikus és erőszakos vezéreitől befolyásolni, politikai ágendájukat magukévá tenni. Ha az alkotmánymódosítást és az ahhoz szükséges népszavazást kiírják, és nem kétséges a módosítás megszerzi az egyharmad többségének támogatását, Románia és benne a rommagyarság válaszút elé kerül és könnyen a szélsőség, az illiberalizmus kemény változatának útjára tévedhet.

Elhagyni az elvi kisebbségi és emberjogi megalapozottságú európai politikát, az illiberális, nacionalista és elzárkózó útért, több, mint bűn, végzetes politikai hiba egy kisebbségi képviselet részéről. Mert a mozglom ma a melegek jogai ellen lép fel, a család fogalmát torzítja el és korlátozza, de siker esetén semmi kétség nem férhet hozzá, a nők és az etnikai kisebbségek, azaz „mi következünk”, és akkor ki vállalja a felelősséget a megzavarodottságért, a téves politikáért? Vajon a politikusok és a klérus fölválallja tetteinek következményeit, vagy homokba dugja majd a fejét? A választ sejtem, de remélem, nem lesz igazam.

2017/05/30

Merre tart a tanügy?

Merre tart a tanügy?

Nehéz, ha nem egyenesen abszurd dolog az oktatás minőségéről, a most éppen a rommagyar politikum által napirendre tűzött aktuális kérdésként – legalábbis három napig az – beszélni úgy, hogy közben a rendszer legalapvetőbb összetevőiről, funkcióiról, terveiről és elvárásairól, stb., nemhogy konszenzus nincs, de még elemi tudás sincs, ami alapján a vita lefolytatható és azután egy terv kialakítható lenne. Az oktatással kapcsolatos politikailag fertőzött tervek, olyan „ember- társadalom-, és jövőképekkel” számolnak, amelyek a legtöbbszőr nemcsak tudománytalanok, hanem valószerűtlenek és életszerűtlenek. Ezért az „illetékesek” miután fogaik közt elsziszegik, hogy „gyerekközpontú”[1] oktatást akarnak, rögtön a vélt vagy valós, minden esetre pillanatnyi, munkaerőpiaci igényekre térnek, melyekről szintén semmit nem mondanak (nem is tudnak) csak divatosnak tekintik, trendinek, emlegetni. A gyerekközpontúság, általánosabb és pontosabb fölvetésben azt kellene, hogy jelentse, hogy az iskola az „életre kell hogy neveljen”[2], ezért először olyan általános tudást, általános műveltséget (common knowledge) kell adnia, ami alapján az emberek a közösség hasznos tagjaivá válhatnak, és elboldogulhatnak az életben, annak minden területén[3]. És erre az általános tudásra lehet majd speciális (szak-, illetve alkalmazott) tudást építeni, sőt ennek alapján lehet azután akár nagyobb munkaerőpiaci mobilitást megvalósítani, több szakmát is elsajátítani, vagy megfelelni a legkülönfélébb kihívásoknak, amellyel egy bizonytalan jövőben is boldogulni lehet. Ennek alappilére: megtanulni egy életen át tanulni, ezt a képességet az iskola mai állapotában sekélyesen, sőt esetlegesen, és mintegy csak véletlenül képes kialakítani[4], nincs rá sem módszere, sem kapacitása, sem pedagógiai gyakorlata[5]. Még tovább megyek és azt állítom, az oktatási rendszerről folyó politikailag infesztált diskurzusok, nem feltárják hanem egyenesen elfedik a rendszer általános tehetetlenségét[6], illetve föl sem vetik az általános célkitűzéseket, ezért maga a reform, amit oly előszeretettel emlegetnek, csupán a szlogenek, a jól hangzó szólamok szintjén marad.
Az oktatási rendszer[7] reformja – szükségességéről azt hiszem szinte mindenki meg van győződve, csak a hogyan körül folyik ádáz vita, illetve kevés hozzá a tudás, az elszántság, a politikai akarat, a kitartás, stb. – csak abban az egész rendszerben (széles értelmeben vett társadalmi milliőben) gondolható el, melyben beágyazódva, a mindenkori oktatási rendszer működik. Az oktatásnak márpedig ideológiai funkciója is van, sőt kanonizált és standardizált előzetes tudást átadó és számonkérő intézményként, besulykoló eljárásainál fogva, stb., alapvetően konzervatív rendszer. Nagyon nehezen változik, mint ahogy az iskolai műveltség – a curriculum – is nehézkesen és fokozatosan alakul át. Ezért az aktuális politikai környezet vonatkozásában az oktatási reform kérdése úgy tevődik föl, hogy lehetséges-e egy merőben konzervatív politikai mezőnyben – márpedig a rommagyar politika ilyen akar lenni, minden területen, beleértve a tradicionalista/konzervatív egyházi iskolák szorgalmazását is – megreformálni az oktatást? Észre kell vennünk, hogy a pedagógiai konzervativizmus egyfelől a társadalmi konzervativizmus természetes szövetségesévé vált, másfelől pedig a rendszer jellemzően erős politikai fertőzöttsége folytán, a politikai elvárások megjelennek az iskolai elvárások szintjén, és nem egyszer eltérítik azt az elsődleges, azaz az „életre nevelés” funkciójától. Az iskolának sokkal nagyobb függetlenségre, azaz autonómiára van szüksége ahhoz, hogy megreformálható legyen, ezért a politikának ki kell vonulnia az iskolából, az oktatási rendszerből[8]. A rugalmasság és a nyitottság (pl. többszíntű érettségi, vagy képességvizsga-rendszer engedélyezése) törvényi szabályozásán és az oktatási rendszer támogatásának „kijárásán”, az általános oktatáspolitikai irányelvek szabályokba foglalásán és felügyeletén, stb., kívül, a politikumnak nincs gyakorlati keresnivalója a rendszerben. Ehhez pedig hosszútávú – legalábbis választási ciklusokon átnyúló – politikai konszenzusokat kellene kialakítani. Ezzel szemben a tanfelügyelőségek ma a hatalom olyan nyúlványai, amelyekkel kapcsolatban a nevetségesség kockáztatása nélkül, föl sem vethető, hogy szakmai tanácsadással foglalkoznának. Kontrollfunkcióik is teljességgel formálisak, tagjai és vezetői politikailag kiszolgáltatottak, és nem áll jobban a heyzet az iskolaigazgatók és aligazgatók szintjén sem. Az iskolák pénzügyi és tárgyi ellátottsága helyi adminisztrációs feladat és közvetenül politikai kontroll alatt áll, a politikai váltógazdálkodásnak kiszolgáltatott, stb., stb.
A sajtónyilvánosságot kapott rossz iskolai eredmények kapcsán, ma sokan hajlamosak föltenni a kérdést, hogy „ki a jó rommagyar tanár”?, és erre felelősen csak azt a választ lehet adni, hogy a rendszer hibás beprogramozottsága és működésmódozatai miatt, a kérdés megválaszolhatatlan. Mert vegyük például, a mindenkori politika homlokterében álló, rommagyar humán-, és társadalomtudományos oktatás területét. Az a jó rommagyar tanár, aki szigorúan ragaszkodik a román rendszer előírta tartalmakhoz és témákhoz, a tankönyvben szereplő „leckékhez”, és csak azt tanítja, esetleg szárazon és akkurátusan, és ezt is kéri számon? Az ilyen tanár nagyon népszerűtlen, „vaskalapos” hírében áll a diákok/szülők társadalmában, de a statisztikái nagy valószínűséggel jók lesznek. Vagy az a jó rommagyar tanár, aki a száraz és unalmas curriculum mellett/helyett, egy másik vonatkoztatási rendszerben fontos – esetleg a magyarországi curriculumban szereplő[9] –, magyar történelmi tudást és irodalmi jártasságot ad át, és azután nagyon rossz statisztikái lesznek? Válasz márpedig a jelenlegi viták közepette, nincs, sőt nem is lehet.




[1] Ahol az oktatás kérdéseit „humán erőforrás” kérdésének tekintik, ott nem sokat jelent a kijelentés a gyerekközpontúságról: farizeizmus a javából. Egydimenziós és csupán a mukaerőpiac pillanatnyi és térben nagyon is korlátozott igényeinek megfelelő embereket szeretnének iskola által kitermelni és replikálni, munkaerőt, és nem embert faragni a fiatal generációból. Mert jól mondja pl. Kelemen Hunor, hogy versenyképes tudást kellene az iskolának adnia, csakhogy ezt hitelteleníti rögtön utána azzal, hogy a versenyképességet nagyon is le- és behatárolt munkavilágokhoz csatolja, mondván, a további /sic!/ reform célja az lenne, hogy megállapítani: „egy-egy megyében, egy-egy területen például milyen típusú oktatásra kell több hangsúlyt fektetni, milyen szakokra kell szakoktatásban rátérni” (http://itthon.transindex.ro/?cikk=26659) .
[2] Egy generációval ezelőtt nem volt szégyen ezt hangsúlyozni, sőt szakmai konszenzus látszott kilakulni ez körül a gondolat körül a politikai nyugaton és keleten, azaz a vasfüggönyön is átívelően. 
[3] Nem csak aktualitása miatt említem, mert nyilvánvaló, hogy az új internetes tartalmakkal és véleményekkel nem tudunk megküzdeni, nem tudjuk megkülönböztetni a manipulációt, az összeesküvés-elméleteket az összeesküvésektől, azaz a valóságtól, de Kant erről beszél, amikor a józan ész közös birtoklását említi a racionális gondolkodás feltételeként. És ezt viszi tovább Habermas, amikor azt feltételezi, hogy a polgári nyilvánosság minden szereplőjének rendelkeznie kell azzal a közös tudással, ami alapján megszólalhat, illetve értelmezni képes az ott megjelenő tartalmakat.
[4] Rengeteg bosszúságot okoz nekem és kollégáimnak (ezért sokszor hajlamosak is vagyunk summásan elítélő kijelentéseket tenni általános és középiskolában tanító kollégáink munkájával kapcsolatban), hogy olyan diákok jelentkeznek egyetemi képzésre, akiknek nincs meg ez az általános tudása, és nem alakult ki tanulási készségük. Nem az a gond, hogy egy-egy szakterületen nincs jártasságuk – ennek kialakítása az egyetemi oktatás feladata – hanem az, hogy az átadandó (föltételezetten „magasabb szintű”) tudást és készségeket, jártasságokat, nincs amire építeni, amihez hozzáilleszteni, amibe beleágyazni. Másik oldalon pedig köztudott, hogy a diákok – éppen mert tanulási készségeik fejletlenek – úgy érzik, hogy képtelensg „megtanulni” azokat a tartalmakat, amit az egyetemi curriculum tartalmaz, azt sem tudják, hogyan fogjanak neki, nem tudják, hogy mi a lényeges és mi a lényegtelen, esetleg példaanyag, a tanárok előadásában, stb.
[5] Vessenek rám bátran  követ, de azt hiszem ebben a kontextusban, a tanulás tanulása viszonylag független attól a tartalomtól, amelyet az iskolai curriculum megkövetel, még akkor is, ha a diák, vagy a szülő, már a politikusokat ne is mondjam, egy adott pillanatban ezt képtelen felfogni. A tanulni tanulás, kitartást, módszert, a logikus gondolkodás fejlesztését, stb.,  követeli meg. Erre még a most érvényben levő egységes román nyelv- és irodalomoktatás is képes. Azt hiszem a rommagyar politikum erősen eltúlozza a román nyelv- és irodalom tanulásával kapcsolatos nehézségeket, hiszen minden tanulás erőfeszítéssel és időráfordítással, azaz köznapi nyelven „nehézséggel” jár, és fölöslegességét is túlhangsúlyozza, hiszen olyan kihívást jelent, mely tanulni tanít, mégha kínkeservesen is. (Jól emlékszem, mennyire nehéznek tűnt és ellenszenvesnek latinul tanulni, de mára az is világossá lett, hogy az bizony nagyban hozzájárult a logikus gondolkodás elsajátításához, sőt a latin kultúra megismeréséhez, ami ma egyáltalán nem tetszik fölöslegesnek számomra, és azt hiszem sokan vagyunk ezzel így).
[6] Idő, illetve helyszűke miatt nem vetem itt és most föl, de az oktatási rendszer kardinális „külső funkciója” a vertikális társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség társadalmi léptékű termelése, az hogy ne csak újratermelje (ezt óhatatlanul teszi) a társadalmi struktúrákat, szerkezeteket (osztályokat és státusokat, illetve habitusokat), hanem biztosítsa a tehetségesek, a szegények vagy hátrányos régióba születők, stb., fölzárkózását, fölemelkedését és társadalmi integrációját. Az oktatási rendszer ezen funkcióját régóta hanyagoljuk, illetve úgy teszünk, mintha a legszélsőségesebb gazdasági/társadalmi egyenlőtlenségek oktatási rendszeren keresztül történő újratermelése nem is létezne, nem jelentene társadalmi léptékű problémát. Pedig jól tudják ezt kétkulacsos politikusaink, akik inasiskolákba terelnék a vidékieket és szegényeket – függetlenül attól is, hogy ezzel kreativitás vesztődik el, társadalmi béke kerül veszélybe, és igazságosság sérül, stb. – , miközben saját utódaikat elit, illetve külföldi iskolákba íratják, igyekeznek így-úgy megszerzett kiváltságaikat ezáltal is konzerválni, hatalmi helyzetüket bebiztosítani.
[7] Ha van a társadalomban olyan formáció, ami rendszernek (mégpedig autopoietikus, azaz önmagát újratermelő rendszer) tekinthető, akkor az oktatási rendszer kimondottan az. Elemei olyannyira egymáshoz kapcsoltak és egymásra épülnek, hogy akármelyik részrendszer, vagy akárcsak elem megváltoztatása maga után vonja az egész megváltoztatásának szükségességét, vagy ha nem, hát szinte spontán módon, maga alakul úgy, hogy továbbra is rendszer maradhasson. Csak egy példa, hogy, ahogy azt Bourdieu írja az iskolai rendszer az a „termelési rendszer.., melynek újratermelése – más egyebek mellett – az iskolai intézményre hárul, „legkidolgozottabb” termékei maguk a pedagógusok”. Ennek a rendszerszerűségnek igen fontos következményei vannak, ami a reform esélyeit illeti, hiszen, ha nem „teljes rendszerben” gondolkodnak a reformok megtervezői és végrehatói, akkor a reform maga eleve kudarcra ítéltetett, illetve olyan nem kívánt következményekkel jár (N.B. a román oktatási rendszer ezidőtájt, elbukott reformkísérletek köztemetője), amelyek többet ártanak, mint használnak, nemcsak az oktatási intézmények, hanem az egész társadalom szintjén. Ezért rendszerszintű és hosszú távú károkat okozott a volt tanügyminiszter – minden föltételezhető jó szándéka ellenére –, amikor a „menedzserszerű” tanfelügyelő-, iskolaigazgató-, és aligazgató kiválasztást tervezett és részben kivitelezett.  Történt ugyanis, hogy a „rendszer, mint annyiszor ellenállt”, a helyek mintegy harmadára nem is jelentkeztek, további helyeken pedig sikertelenül vizsgáztak a tanárok, ezért aztán az egész rendszer működésképtelenné vált. Ami úgy indult, mint a vezetői kiválasztási eljárás depolitizálása, miután utóbb politikai kinevezettekkel töltötték fel az üresen maradt helyeket, éppen ellenkezőjére fordult, politikailag fertőzőtt intézményeket hozott létre. Ráadásul mostanra két vezetői/menedzseri kategória keletkezett, azok, akik vették az akadályt, sikeresen átmentek a „teszten” („tudják mi a jó a szamárban”), és azok, akik nem vették az akadályt, de ugyanúgy vezetői pozícióba kerültek. Ezt illusztrálja a házi feladatok teljes eltörlése, illetve tanulási időhöz kötött korlátozásának „ötlete” is, ami így önmagában rendszerzavaron kívül semmi mást nem hoz, nem javít az iskolák és iskolai társadalom helyzetén: http://systemcritic.blogspot.ro/2016/11/az-elmaradt-hazi-feladat.html. Fájdalmas példává válhat ebben az összefüggésben az évtizede folyó rommagyar politikai harc eredménye is. Rosszul végződhet az alternatív, idegen nyelvként tanított román nyelv- és irodalomoktatás ügye, mert ha bevezetik (ötödikben el is készültek az új tankönyvek), ezt a megváltozott oktatási rendszert és curriculumot, de maradnak az egységes képességvizsgák  a magyarul tanuló gyerekek még a jelenlegi szinten sem teljesíthetnek „románból”. És akkor majd inasiskolákba kényszerülnek, ha ugyan egyáltalán átmennek a vizsgán. Illetve a statisztikák még nagyobb lemaradást fognak mutatni az országos átlaghoz képest, mint a mostaniak.
[8] Lényegében ez az üzenete annak a jól dokumentált (statisztikákkal igazolt) (ál)interjúnak is, mely a kérdést feszegeti: az iskola reális autonómiájára van szükség ahhoz, hogy megreformálható legyen https://republica.ro/cum-se-poate-vindeca-scoala-in-tara-in-care-98-5-dintre-profesori-se-considera-buni-si-foarte-buni-iar
[9] Nem egy népszerű történelem és magyar nyelv-és irodalom tanár büszkélkedik azzal, hogy ő biza magyarországi tankönyv szerint tanít, hiszen az hitelesebb és „nemzetibb”, közelebb áll hozzá és a diákjaihoz, azzal kapcsolatosan van „továbbképzésen szerzett” tudása, stb. Csakhogy ezzel mintegy bukásra ítéli tanítványait a képesség-, illetve érettségi vizsgán, hiszen ott másak a követelmények és másképpen mérik a teljesítményeket. Dilemma ez a javából, mégha hangosan soha ki nem mondódik is, rengeteg bosszúsággal és bizonytalansággal jár az iskolai társadalom minden szereplőjénél. Mit csináljon az igazgató/tanfelügyelő, ha ezt tapasztalja? Ha ragaszkodik a román curriculum oktatásához haragot generál kollégáknál/szülőknél, de esetleg jó statisztikát biztosít intézménye számára. Ha „nem firtatja”, akkor viszont rosszak lesznek a „statisztikák”, és valljuk be nagyon sok igazgató nem is tanít, vagy menedzsel, hanem statisztikát vadász (az is megesett, hogy érettségi vizsgára sem engedték az esetlegesen rossz eredményt elérő diákokat, a „jó statisztika végett”).

2017/05/23

Hatástalan populizmus

Hatástalan populizmus

Ha létez(het)ne tisztességes politikai populizmus, akkor az olyan politikusi magatartást és cselekvést jelöl(het)ne, amely mindenekelőtt a „népakaratot” venné figyelembe, és ahhoz igazítaná üzeneteit, valamint politikai programját. És honnan lehet, a politikusok szempontjából, a leginkább és legbiztosabban megismerni a „népakaratot”, ha nem a népszavazás, vagy az általános szavazásokon leadott voksok rávetítésével azokra a kérdésekre és politikai programokra, melyek ilyen alkalmakkor – demokratikus társadalmakban – egymással versengenek, megméretettnek. És ideális esetben ez valóban így is lenne. Ha valóban programok versengenének, ha ügyek és tervek, s nem politikusok népszerűsége vagy a velük szembeni ellenszenv, mérettetnének meg még a referendumkor is, ahol a megfogalmazott egyszerű alternatívák mögött pártok, programok, ideológiák és személyiségek vannak, ezért nincs ideális eset. A populizmus, mint divatos ideológia, egyszerre akar jobb és baloldali lenni, úgymond „meghaladni”, a klasszikus politikai ideológiákat, de közben semmiféle tartalmas progamot nem kínál, népszerűséget csak magáért a népszerűségért vadász, hatalma konzerválásáért áll ki. Ráadásul a populizmus, olyanfajta manipuláció, mely fűt-fát ígér – anélkül, hogy forrásokat jelölne meg az ígéretek megvalósításához – és azután nem képes betartani ígéreteit, programját maga sem veszi komolyan, így miközben a választásokkor elnyert többségre utal, mint passzív drukkerek sokaságára tekint a választóira – ajánlatait folyamatosan módosítja. Tipikus képviselője a populista politikusnak a jelenlegi amerikai elnök, aki folyamatosan visszakozik, módosítja, megmásítja a kampányban tett ígéreteit. De közben úgy tesz, mintha valamiféle rejtett programon dolgozna, amit ráadásul szintén rejtett háttérhatalom (deep-state) akadályozna, aki ellen folyton hadakozik. Valójában védekezik, igyekszik megtartani hatalmát, a botrányok és az egyre valószínűbb felfüggesztését megelőzendő, akármire képes, támad és menekül, űzött és megsebbzett vadként viselkedik.
De hasonlóan populistának tekinthető a jelenleg – magát amúgy baloldalra pozicionáló – itteni hatalom is, amely képtelen hatalmi túlsúlyával, a nem létező, illetve szétforgácsolt ellenzék ellenére, egyetlen épkézláb kormányzati projektet is végigvinni. A Dragnea & Co. populizmusa ráadásul kezdettől fogva példátlanul manipulatív, hiszen szociális érzékenységet és jóléti politikai intézkedéseket mímelve, valójában korrupt politikai elitjének fölmentését szeretné elérni, élén az elítélt/megvádolt vezérrel, aki éppen ezért a háttérből próbál kormányozni, szemmel láthatón kevés sikerrel. Szerencse, hogy a PSD-n belüli, még alig látható belső törésvonalak, az elnöki ellensúly, az utca hangja, meg a fékek és ellensúlyok úgy-ahogy, de létező, intézményes rendszere, határt szab a manipulatív populista vezér hatalmi ambícióinak. Dragnea és tsai, minden eddigi kísérlet ellenére képtelenek bebetonozni/megerősíteni hatalmukat, viszont egy helyben toporognak és pótcselekvésekkel töltik ki a politikai mezőnyt, mímelnek kormányzást, ami hosszú távon károsítja az országot. Egyelőre találnak, olyan témákat, melyek megosztják az ellenzéket – a legreakciósabb tervezetekhez, mint amilyen az alkotmánymódosítás megszavazott terve volt, az RMDSz, legalábbis egy/nagy/része mindig kapható partnerként – és uralni tudják a politikai közbeszédet, reakcióra, és defenzívába szorítani az egyet nem értőket, de ez a helyzet gyorsan változhat, és válhat kormányozhatatlanná az ország.
És hiába hivatkozik a hatalom arra, hogy mint jó populista formáció a „népet” képviseli, általa lett megválasztva, és így mindenestől legitím, ha a korrupció-ellenes harcot korlátozó intézkedései kapcsán szerveződő tüntetések és ellentüntetés-kísérletek világosan megmutatták: a PSD a vidéki, alacsony iskolázottságú és jövedelmű, esetleg állami alkalmazásban levő, idősebb társadalmi szegmens szószólója. A jelenlegi hatalom képtelen megszólítani a dinamikus, városi, feltörekvő, esetleg nyugati tapasztalattal rendelkező, és fiatal rétegeket, populizmusa nem hat rájuk.
Visszatérve, ha létez(het)ne tisztességes (legalább magával a populista ideológiával, azaz önmagával őszinte) populizmus, akkor az a közvélemény-kutatásoknak hinne, arra alapozná „népakarat” fogalmát, és az ott kirajzolódó többség szája íze szerint igyekezne politizálni, és nem valamiféle általa konstruált „népkarakter” és annak prioritásai szerint. Figyelembe venné, hogy – egy új mérés szerint – a lakosság 75%-a ítéli úgy, hogy az irány, ami fele az ország halad téves. Jellemző és elgondolkodtató (és nem előszőr, hiszen a tüntetések már jelezték, hogy az emberek többsége túl lát saját közvetlen érdekén, van érzéke ahhoz, hogy belássa: vannak hosszú távú érdekei, melyek fölülírhatják a pillanatnyiakat. Nem lehet belengetett életszínvonallal, pontosabban közszférában bevezetendő fizetés-emelésekkel megvásárolni a többség jóindulatát), az is, hogy miközben a kormányzók – együtt az RMDSz-el – úgy tesznek, mintha a közéleti korrupió, és konkrétan az összeférhetelenség, mellékes dolgok lennének (az amnesztiát pl. mindunatlan brüsszeli követelséként igyekeznek föltűntetni, mintha csupán a börtönlakók sűrűségének csökkentését követnék célként), mintha nem is figyelne rá a lakosság többsége, ez egyáltalán nincs így.  A lakosság 72%-a véli úgy, hogy a rossz irányért, amelybe az ország, véleménye szerint, halad, a közéleti korrupció a fő felelős, annak minden válfajával együtt. Ez igen magas arány, összevetve például azzal, hogy az alacsony jövedelmeket csak 54% tekinti elsődleges problémának. Az összeférhetetlenséget (nem mellesleg, igen sok előljárót – köztük rommagyar képviselőket is – nemcsak megvádoltak, hanem el is ítéltek érte) a lakosság többsége (50%, szemben a 17% érdektelennel) fontosnak véli, és érdekli jelenlegi szabályozásának fönntartása. A lakosság többsége (78%) korrupcióként percipiálja azt (mint, ahogy az is), és azt nyilatkozza, hogy nem szavazna olyan polgármesterre, akit összeférhetetlenséggel vádolnak (86%).

Az a kép látszik kirajzolódni, hogy a jelenlegi hatalom (és csatolt része, az RMDSz) populizmusa, éppen mert olyan elképzelt népakarattal számol, amely nem valós, jelen pillanatban kontraproduktív. Jól mutatja ezt a kormányzati elakadás, a parlamenti többség támogatása ellenére kialakult egy helyben járás, mondjuk olyan kérdésekben is, mint a közszférabeli fizetések rendszerének a reformja, ami hatékony ellenzék nélkül is akadozik. De húzódik/halasztódik a kormányprogram véghezvitele, szinte minden területen. Vagy újragondolják és átalakítják nemcsak retorikájukat, hanem a korrupcióelleni fellépést ellenző és a megtisztulást, önös érdekből, akadályozó politikájukat Dragnea és csatolt részei, vagy választási sikerük ellenére, csúfosan elbuknak. Akár belső konfliktusok fogják elemészteni a többséget, akár az utca, a vox populi élén az elnökkel zavarja el őket, a jelenlegi állapot tarthatatlan. A kialakult patthelyzet viszont, a szélsőségeknek kedvez.

2017/05/16

Kongresszus kipipálva

Kongresszus kipipálva

Lezajlott egy újabb (13.) RMDSz-Kongresszus, anélkül, hogy igazi számadás, önkritika, vagy a valóban stratégiai – értsd a politika gerincét adó, legfontosabb irányvonalaira vonatkozó – döntések születtek volna (mert, megítélésem szerint, amit Stratégiai dokuumentumnak nevezett a küldöttgyűlés, az jó esetben is csak fölsorolása a közvetlen teendőknek, afféle napirend kijelölő terv). Nem történt meg a múlt kongresszus „megújító” terveinek a számonkérése, vagy legalább a reform eddigi lépéseinek – ha ugyan voltak ilyenek – kiértékelése sem, hiszen, alig is lett volna, amiről számot vetni, lényegében minden maradt és maradni fog a régiben (az ügyvezető elnöki pozícióban történt személyi váltás viszont, hozott némi újfajta kommunikációt és ígéretet egy racionálisabb, modernebb diskurzus térnyerésére).
Ahhoz, hogy a közgyűlés valódi problémák, valódi vitáját hozza, egy előzetes „közös és nyilvános okoskodás” kellett volna megelőzze, ami viszont nem érdeke a köznapoktól eltávolodott, képviseleti funkcióitól megszabadult politikumnak. Nem érdeke a hatalmon levő csoportnak a reális problémák fölvetése, mert attól tart, kiderül: a szövetség, és a mögötte álló budapesti politikai hatalom foglyul ejtette a rommagyar „társadalmat”, kisajátította a politikai mezőnyt. A nyilvános okoskodás és a viták elmaradása/elfolytása, az állandó terelés, leszűkíti a mozgásteret; a budapesti ultrakonzervatív, valamint a bukaresti hasonló, ráadásul ortodox fundamentalista, az illiberális demokrácia magyar „vívmányaival” egyre inkább kacérkodó hatalom közti senki földjére száműzi, ott tartja fogva, a rommagyar politikumot. Ezért éppen azok a kérdések és kihívások nem vetődtek föl, és nem nyertek semmiféle kifejtést, és végül politikai választ, amelyek az utóbbi időben meghatározzák a román politikai mezőnyt, sőt lebénítják annak működését, a kormányzást. Nevezetesen a korrupció kérdésköre, annak (újra)szabályozása az a téma, amely hónapok óta uralja a mezőnyt, és amelyen belül az RMDSz (különösen) konzervatív, reakciós ajánlataival tűnt ki az utóbbi időben, akár a sürgösségi kormányhatározatok, a Btk. módosítása, a korruptak amnesztiája, stb., került előtérbe. A kérdéskör szorosan kapcsolódik a Románia, és benne a rommagyarság, Európai útjához, ahhoz, hogy megpróbál különutas politikát, illiberális demokrata fordulatot venni a mainstream politikai diskurzus, vagy pedig megmarad européernek, követi az eddigi elkötelezett politikai vonalat.
A kérdés különösen fontos, hiszen ennek függvényében vagy átprogramozzák a kisebbségpolitikát – mint ahogy a fideszt követő magatartás máris jelzi, egyfajta kétkulacsos etno-nacionalista és etatista „konzervatív forradalmi” utat követve –, vagy pedig marad a kisebbségi jogokat, általános és egyetemes emberi jogokként követelő politikai vonal, amit a Minority SafePack melletti kampány jelöl. Egyelőre nincs döntés és különösen nincs egyértelmű üzenet, hogy melyik politikai vonalat választja (ha ugyan valóban választhat) a szövetség, a leglényegesebb kérdésekben is folyik a kétfele kommunikálás és a cselekvés megosztottsága, az egy helyben toporgás.
Az egységes kommunikáció hiánya, a vita végig nem vitele egy kevésbé lényeges, viszont a maga során szintén fontos kérdéskör kapcsán merült föl, először a nyilvánosság terében, azután a kongresszuson is. A szövetség vonalvezetése szempontjából vált ugyanis fontossá a melegházasság jövőbeni elfogadó szabályozását akadályozó alkotmánymódosítási indítvány kérdésköre, ami a jelzett kettősséget és a feloldására tett kísérlet elmaradását is jól bemutatja, illusztrálja. Történt ugyanis, hogy egy erős ortodox kötődésű (és éppen ezért) álcivilszervezet polgári kezdeményezésbe kezdett az alkotmány módosítására, mégpedig egy restrikció bevezetésére, miszerint „család” csak egy férfi és egy nő házasságából lehet, akik azután gyereket is vállalnak. Az erős felindultságból, homofóbiából és ortodox fundamentalizmusból font javaslat egyfelől eltekint a család (mint civil szerveződés, rokonsági rendszer, egyszóval szociológiai, antropológiai kategória) és a házasság (jogi intézmény) intézményének szabatos megkülönböztetésétől; másfelöl meg úgy tesz, mintha a melegházasság pozitív szabályozása érvényben, vagy legalábbis napirenden lenne, és egy „magasabb tiltással” igyekszik annak elejét venni. Aztán a rommagyar politikai és egyéb elitek képtelenek voltak reflektáltan, és tudatosan döntést hozni a kérdésben: egyes egyházak aktív propagandával támogatták a kezdeményezést hangot adva intoleráns, homofób (végső soron kisebbség-ellenes) meggyőződésüknek. A szövetség pedig nem foglalt testületi állást a kérdésben (pl. Kereskényi, szatmárnémeti polgármester részt vett a kampányban). A kezdeményezés – meggyőződésem, hogy a sorozatos korrupciós botrányok és elvetélt szabályozási kísérletekről elterelendő a közfigyelmet – a parlament napirendjére került, ahol az RMDSz képtelen volt egységesen viszonyulni a dologhoz. Három válaszféle született a szavazatok alapján, a rommagyar képviselők többsége, a kisebbség-ellenes álláspontot támogatta, ketten ellene szavaztak a kezdeményezésnek, ketten pedig tartózkodtak (az ott levők közül, mert jellemező módon Kelemen Hunor, aki a képviselők „lelkiismeretére” bízta a szavazást nem vett részt azon). A szavazást követően – tehát post festum – került be a médiába a két álláspont, anélkül, hogy közvetlenül ütköztek volna. A „liberálisabb”, illetve modernistább képviselők és tisztségviselők az LGBTQ-hoz tartozó (szexuális kisebbség) jogainak védelmében szólalt föl, a tradicionalista, mélykonzervatívok pedig, álláspontjukat ismételték el, bemutatva azt is, hogy sem a szövetség programja, sem egyéb stratégiai meggondolások nem kötelezik őket: személy szerint homofóbok (a kontextusból értsd, illiberális populisták is), és eszerint is szavaznak. Az így fölhízlalt elefánt telepedett be a kongresszus kellős közepére és kerülgették a fölszólalók a témát, mint macska a  forró kását. A kontextusban, a téma emberjogi beágyazottságát hangsúlyozta az ügyvezető elnök, és két alelnök is, amit ugyan elhallgatott a másik fél, érvelni sem volt képes, de a szövetségi álláspont mégsem dölt el: a kisebbségi jogok mellett fölszólalók beszéde ezért, magánvéleményként tűnt föl, a többség az ultrakonzervatív állásponttal maradt, az elnök pedig sem nem vitte dülőre, sem állást nem foglalt  kérdésben. A dolog haszna, talán abban mégis megmutatkozott, hogy a női kvóta kérdéskörében, talán éppen az említett forró témában elfoglalt megérvelhetetlen álláspont miatt, mintegy kompenzációként, a legalacsonyabb szinten, és lényeges kiskapuk szabályzatba foglalásával, de átment a fórumon. (Ha valóban elhangzott  nőket „szexuális kisebbségként” megbélyegő tahó és szuburbánus kijelentés, és senki nem reflektált rá, jól jelzi a kérdéskörben efoglalt ultrakonzervatív álláspontot: gyalázat). Fontos észrevenni azt is, hogy  mind a szexuális kisebbségek, mind pedig a nők képviseletét, politikában való részvételét, erősítő kérdéskört símán meg lehetett vitatni ezelőtt tizenöt évvel, amikor nem volt vitás a kisebbségi szolidarítás, amikor az európai megoldások iránti nyitottság volt a mainstream politikai trend. Mára láthatóan megbicsaklott ez a politikai stratégia, és inkább az elhallgatás a különút, a kétkulacsosság (nekünk jár, másnak meg kuss!), a sugallt, és azután populizmusból, demagógiából fölvett magatartás, tisztelet a kivételnek. Szomorú látni, hogy kétezertizenhétben „bátorság” kérdése a nők és a szexuális kisebbségek jogait hangoztatni, itt tartunk hát!
Osztom azok véleményét, akik üdvözölték, hogy a zilahi kongresszuson jó, a modernizáció igényét fölvető, beszédek is elhangzottak, nagy szükség van legalább a szavak szintjén erre – és a közbeszédben, a politikaiban meg különösen, a beszéd egyben cselekvés, vagy annak  komolyan vehető ígérete – és jó tapasztalni, hogy vannak, akik a haladást tekintik a megmaradás feltételének. Ha a modernizációs diskurzus – legalább a szövegvalóság szintjén – „divatba jönne”, a maga racionálisan érvelő stílusával, talán képes lenne ellensúlyozni az eluralkodó populista és demagóg szövegeléseket, a nyilvánosságban és a kisebbségi politizálásban is.

Most nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lenne valamiféle egységes üzenetbe foglalni a kongresszuson elhangzottakat, de nyomában elindulhatna egy termékeny közéleti vita, alapvető dolgainkról is.

2017/05/09

Elég-e egy évszázad?

Elég-e egy évszázad?

Ha valakik komolyan gondolták volna – márpedig nagyon is ideje lenne komolyan gondolni – az ú.n. „székely kongresszus” kijelölt feladatát, hogy a régióra vonatkozó kutatások, azaz összegyült tudás mellett egyféle perspektívát, valamiféle tervet vázoljanak a régiófejlesztésre vonatkozóan, akkor azokat a kérdéseket kellett volna megfogalmazni, melyek egy ilyen projekthez közelítik, az amúgy szétszórt és szerteágazó tudást. Legalábbis arra kellett volna vállalkoznia a konferencia-sorozat megtervezőinek, hogy olyan környezetet, olyan beszédhelyzetet, illetve tágabb kontextust vázoljanak, amely a bemutatott dolgozatok, előadások jelentését egy nyalábba foglalva egy ilyen jövőterv, mint sajátos jelentés fele mozdították volna el. És itt nem csak a politika és a civil társadalom, a szakértői tudás és a döntéshozói hatalom közötti tisztázatlan viszonyokra gondolok (már fejtegettem a témát), hanem, ettől viszonylag függetlenül, egy lehetséges társadalmi projekt lényegével kapcsolatos problémafelvetésre. Azt hiszem tényként kell kezelnünk, hogy a székelyföldi társadalom MODERNIZÁCIÓS DEFICITtel küszködik (nem függetlenül egyébként a demokratikus pluralizmus ki nem alakulásától, a demokrácia-deficittől). Ami alatt nem csak a gazdasági és infrastrukturális lemaradást kell érteni, hanem azt is, hogy a jelenlegi társadalmi/politikai körülmények között lehetetlen kezelni azokat a BELSŐ KONFLIKTUSOKAT, melyeknek nagyrésze alig látszik, de amelyek akadályai mindenféle kibontakozásnak. A régió a külső konfliktusait egyfajta tradicionális hárítással – t.i. „a románok”, és ugye „Trianon” a hibás mindenért, akadálya az „ősi székely virtus” modernkori kibontakozásának, bármit is jelentsen ez (többnyire nincs jelentése) – bezárkózással, az önreflexió, és azután az önkritika, teljes hiányával igyekszik virtuálisan zárójelbe tenni. Viszont a belső konfliktusokat – éppen az „ostromlott vár” szindróma fönntartása érdekében – föl sem veti, úgy tesz, mintha nem lennének.  Felsorolni is nehéz lenne a belső konfliktusokat, ezért csak néhány lényegeset emelnék itt ki, melyek mindenike egész sor másik apróbb, de lényeges konfliktust takar. Nagyon erős és akadályozó tényező a kistérségek, települések, sőt településrészek közötti, azaz territoriálisan is értelmezhető/érzékelhető konfliktusok, melyek ráadásul folyton újratermelődnek. Erősek és akadályozó tényezők a gazdasági érdekellentétek (ez részben a szűkös erőforrások fölötti ádáz harcnak köszönhető), melyek azután osztálykonfliktusként is jelentkeznek: új helyi gazdasági elit és ezzel párhuzamosan prekariátus van kialakulóban (vajon mikor hallunk először az újonnan kialakuló szolgák, napszámosok, alkalmi munkán tengődőkről, legalább az elemzések szintjén? Ahogy U. Beck frappánsan fogalmaz: "Az új gazdagoknak 'nincs többé szüksége' az új szegényekre"), ami kívülről egyféle rendi társadalomhoz való visszatérésnek tűnik, amiben a klérus is szerepet vállal (mint hagyományosan). Az újgazdagok – a „láthatatlan” de annál befolyásosabb tizezer – nemcsak összefonódik a politikai elittel, hanem rejtett napirendet jelöl ki, másik, titkos ágendát működtet (Subpolitik - "közvetett-politika" - U. Beck) a hivatalosan meghírdetett közpolitikákkal nem egyszer ellentéteset (sok eset ismertté vált, az egyik ilyen a Schweighofer-ügy, amit a politikai elit fél szájjal elítél, másrészt profitál belőle és támogat, de az erdők kivágása, a közbirtokosságok okkult projektjei, ugyanezt jelzik), és ehhez szorosan kapcsolódik a  közéleti korrupció, mely eltéríti még a jószándékkal indított projekteket is.
A rejtett és látható konfliktusok kezelésének lehetetlensége, a frontok állandó és gyors megmerevedése, az instant elszektásodás, és a múltba révedés éppen a már említett modernizáció elmaradásával kapcsolatos. 22-es csapdája ez a javából, hiszen éppen a modernizmus konfliktusmegoldó, kríziskezelő, újító szelleme hiányzik ott, ahol erre a legnagyobb szükség lenne. Azok a reakciós (tradicionalista, vagy alt-right, konzervatív) retorikák, és diskurzusok, amelyeket átvesz a politikai és közéleti elit, illetve, amelyek részben helyi termékek, modernizáció-ellenesek. A reakciós retorikák a leginkább a tradíció (micsoda különös és sokrétű gyűjtőfogalom, amelyet manapság szinte senki nem hajlandó kritikai elemzésnek alávetni) elvesztése fölötti (ál)aggodalommal kapcsolatosak, a félelemmel, hogy valami elveszik – a rossz diagnózis következtében, többnyire olyasmi, ami meg sem volt a régióban – az új pedig esélytelen, sőt haszontalan (A.O.Hirschman). A múlt fölött érzett nosztalgikus/romantikus fájdalom egyszerűen közpolitikai tervvé lépett elő, valami olyasmi, aminek az oldásáért mindent, legfőképpen az élhetőbb jövőt is beáldozzák. Nem nehéz észrevenni, hogy a helyi politikai elitnek ez mindenben megfelel, úgy érzi meglelte a biztos képletet, amellyel elérheti a „néplelket”, a székelykedés, az autonómiázás, politikusok számára – mindegy is, hogy a gyakorlati hasznuk a nullához erősen közelít – igencsak kifizetődő, számukra panacea. Az alternatív tények és igazság utáni (hazudozás kora) populista politizálás elsőrendűen támogatja ezt a képletet, a tisztán szimbolikus politizálás párhuzamos egyidejűségét, illetve reakciós jellegét.
És ki kell mondani, amit száz év alatt nem sikerült az eddigi eszközökkel a Székelyföldnek elérni az a TÁRSADALMI INNOVÁCIÓ, márpedig erre lenne a legnagyobb szüksége. (Reális probléma, amivel a konferencia foglalkozott az elvándorlás, csakhogy éppen ezt az összefüggést, azaz az értelmiségi emigráció és a társadalmi innováció elmaradása közötti összefüggést nem látta/láttatta). A technológiai újítások elmaradása, illetve az ezen a téren való fölzárkózás bonyolúlt, hosszútávú kihívás (itt az átvétel, a használati módok ismerete, stb., a szakmai tudás is megtenné), viszont a komplex jelenség társadalmi komponenseinek a megújítása esélyesebb lenne a Székelyföld esetében. Az újító jellegű társadalmi elgondolások egyik forrása az érintettekkel való együttműködés lehet, amelynek feltétele a jelenlegi nagyon zárt, és klienteláris politikai elit helyett, egy másik megjelenése és térnyerése lehetne a motorja. A politikai innováció lehetne a változással szembeni ellenállás leküzdésének módja (N.B. az újabb generációk tagjainak hatalomba kerülése egy cseppet sem javít a helyzeten, sőt többnyie ők azok akik a neofiták túlbuzgóságával utánozzák, sőt túlszárnyalják elődeiket a reakciósságban), csak ehhez maga a politika kellene először megújuljon. A társadalmi innováció azután arra való, hogy akár az életstílus megváltoztatásával is (azaz a hagyományos foglalkozások, társadalmi rend, szokások, stb.,stb.) válaszokat találjon a fölmerülő kihíváskra. Ez a folyamatos probémamegoldás, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a régi, „jól bevált”, tradicionális, stb., megoldási sémák nem működnek, ha úgy tetszik egy állandó feladat, vagy kihívás, amivel a Székelyföld még soha nem nézett szembe.

Intézményesíteni lehet – és végül miért is ne? – a „székely kongresszust”, rendszeresíteni a konferenciákat, de amíg azt a régi „jó” keretben, a tradicionalista diskurzusok és közpolitikák erősítésére, sőt legitimálására használja a politikai elit, addig eredménye nem (sok) lesz. Csak a reframing, az újrakeretezés lehet az értelmes továbblépés, ennek kell(ene) esélyt adni. A tudást, ami lassan gyül, a régióval kapcsolatban a társadalmi innováció szolgálatába kell(ene) állítani, a progresszió keretei közé helyezni és ez nem kis feladat, sőt egymagában az intelligenciától el sem várható. A fölmerülő problémák jó része, a politikai tehetetlenséggel és tehetségtelenséggel, a kapzsisággal, egyéni hiúsággal és kivagyisággal, stb., kapcsolatos dolgok miatt nem megoldhatók, a változással szembeni ellenállás a fő akadály. A politikum az, ami – miközben retorikai szinten a helyben maradást hangoztatja – elhallgattatja, kiszolgáltatja, alárendeli, megalkuvásra kényszeríti, stb., illetve elvándorlásra készteti a kritikai értelmiséget, és nélküle nincs társadalmi innováció. Minden marad a régiben, és ez csak a látható és főként a láthatatlan (a nevük is tabu azoknak a „belső kört” alkotó hatalmasoknak, akik a nyilvánostól merőben eltérő, saját hasznuk maximalizálását követő, gazdaság- és közpolitikákat követnek, a politikusok kettős beszéde mellett), profitálóknak kedvez, száz év előtt éppen úgy, mint manapság.