2017/09/19

Pénz és/vagy politika



Pénz és/vagy politika

Képmutatás és megtévesztés azt hangoztatni, hogy a politikától átitatott elosztórendszerek, értsd a költségvetést visszaosztó, felügyelő, azt számonkérő intézmények, az állam semleges, minden szegletében szakszerű és racionális, sőt politikai befolyástól mentes, akárhol a világon. Nevezhetjük lobbinak – szebb, mint részrehajlást, klientelizmust mondani –, vagy kiálthatunk folyton korrupciót minden egyes apró ügyletnél, ahol látszik, hogy a kedvezményezettek, illetve haszonélvezők, a kivitelezők, vagy más módon érintettek köre befolyásos politikusok körével esik egybe, a jelenség mindenfele létezik. A dolognak viszont, egyfelől erős korlátot kell szabjon a törvényesség, az intézményes működés átláthatósága, az egymástól független hatalmi ágak közül többek között az oknyomozó média ténykedése, stb. Másfelől a józan ész, a tisztesség, a morális meggondolások, mely – minden ellenkező hireszteléssel szemben – a politikában is érvényes, mégha ehhez a választók kontrollja, a politikai ingamozgás fenyegetése is szükséges.
A kormányzati és egyéb politikai intézmények működésével kapcsolatban minősített farizeizmus lenne százszázalékig elvárni, hogy azok, és persze a politikusok, legyenek például mindenestől semlegesek támogatások odaítélésekor, hogy csakis stratégiai tervezés, és fokozatos, ellenőrzött és átlátszó módon osztogassanak (/fosztogassanak), amikor azt tehetik. Ezekben az ügyletekben viszont, hogy konyhanyelven mondjam és eltekintsek példának okáért a svájci határőrség lényeges kivételétől, a méret számít. A kis előnyök és juttatások esetén a közvélemény elnézi, sőt „emberek vagyunk” alapon mindenkor föltételezi is, a valamilyen szintű részrehajlást, (antropológiai jellemvonásokat nehéz fölülírni) a rokoni kapcsolatok „hasznát” (igen, a nepotizmust, még akkor is, ha valaki – mint kedves bumfordi agrárminiszterünk teszi – a lányát alkalmazza, amiről fogadni mernék, hogy egy közvélemény-kutatás simán kimutatná, hogy nem érzik összeférhetetlenségnek a népek, azok többsége) és a lojalitás jutalmazását. Végtére is a politikai formációk kormányra kerülve saját programjaikat kell megvalósítsák, ezért ha nem is a személyekhez kötődő, de a programok iránti lojalitás elvárható a kivitelezőktől, és a támogatók valamilyen szintű jutalmazása is. Más kérdés, hogy a román politikai rendszerben, a pártoknak csakis ez, azaz a közigazgatási funkciók szétosztása és a zsákmányszerző politika honosult meg, ez a legállandóbb vonása a politikai mezőnynek, ezért nem számítanak az ideológiák csupán a kormány/ellenzék törésvonal strukturálja a mezőnyt.
És ezért egészen más a jelenlegi magyarországi politika, ahol egyetlen hatalmi központból, lassan-lassan egyetlen személy dönt országos és hosszútávú, valamint a határontúli támogatások szétosztásáról, ahol a lojalitás személyes alapú, alattvalót követel és teremt. (A redszer jellegét – túl a megfigyelhető és átlátható ügyleteken, ami nem jelenti, hogy látni is akarja a többség azt, ami szemet szúr: ugyan ki gondolhatná komolyan, hogy a Mészáros gazdagodása vállalkozói tehetségének köszönhető, és a csúti kisvasút gazdaságos? – a vezér példaképei, Putyin, Erdogan,stb., mutatják meg.) Márpedig az a helyzet, hogy az egyébként hellyel-közzel és hangfogóval (melyet Szili Katalin mesterien fogadtatott el a legvéresszájúbbakkal is, ezt egyszer még tanítani illene, és a képmutatást is, amivel vezéreink élnek az ügyben is) még mindig autonómiázó, függetlenségükre oly büszke, előljáróink (régió, párt és személytől függetlenül, nagy tisztelet az igen apró kivételeknek), aprópénzért is szó nélkül hajlandók Orbán kövét fújni, vitorláit dagasztani, alamizsnáját elfogadni. (Egyszer majd lelepleződik a „lojalítás-verseny is, amiért ezt megéri, az a cinizmus, ahogyan nagy ájtatoskodva gazdagodnak és klientúrát építenek nemcsak az itteni potentátok, hanem a magyarországi kormánytagok is köz- és európai, illetve ki tudja milyen pénzeken, nagyot fognak csodálkozni főként azok, akik ma is pontosan tudják, mi és hogyan történik ezen a területen.) Ha a „benyaló lojalitás” közhasznot szolgál, és ismerek ilyen ügyleteket is (no nem sportakadémiákra meg politikusok fényezésére fordított protokollpénzekre gondolok), akkor, és bizonyos korlátok között akár elfogadható is lehet(ne) a dolog. Csakhogy esetünkben és általában a határontúli területekre irányuló támogatásoknak semmiféle rendszere és még kevésbé kontrollja nem alakult ki, pontosabban le lett építve, ami eddig – úgy ahogy, de mégiscsak – működött. Felsorolni sem érdemes (többek között itt és itt olvashatunk róla) azokat az ügyleteket, amelyek esetében sem semmiféle tervezés, sem semmiféle kontroll, (egy-két oldalas pályázattal nyernek el, és ugyanilyen beszémolóval szoktak elszámolni tetemes összegeket) nem működik.
És még ezt sem gondolom a legnagyobb problémának, a feltétlen lojalitásért osztott pénzek csak a jéghegy csúcsa, esetenként megkárosítja különösen a magyar adófizetőket (ha nekik így tetszik, hát rajta, mondhatnánk cinikusan, pedig nagyon is rontja elsősorban az imidzsünket, azután a hitelünket, a hozzánk átfolyó obskurus és hektikus, rendszertelen és klienteláris alapon működő támogatások ügye! Ráadásul viszonyulni hozzá, megindokolni a támogatásokat,  egyáltalán nem könnyű. Még akkor sem, ha nem is itt, hanem Magyarországon költik az erdélyiekhez/székelyekhez köthető támogatásokat, mint az a szászjenő-féle fantomintézet és újabban a orbánjánosdénes-féle „íróakadémia” – milyen gyakoriak lettek a szovjet mintára, sőt annál is önkényesebben létrehozott mindenféle akadémiák, nemde? – esetei mutatják.), de messze nem annyira veszélyes, mint egyéb vonzatai. Nevezetesen ettől károsabb először is a megkövetelt EU-ellenességben megnyilvánuló, magyar etno-nacionalista politikához való lojalitás, ami homlokegyenest ellentmond a határontúli kisebbségek eddigi politikai filozófiájának, stratégiájának. Ez olyanfajta sunyításhoz, kettős beszédhez vezet az itteni politikában ami, minden valószínűség szerint, és előbb utóbb, szét fogja zúzni annak kereteit. Nem lehet hatékonyan, illetve hitelesen fellépni kisebbségi jogaink európai védelme mellett, ha közben el kell hallgatni, hogy a magyar kormány (ezt Kövér éppen itt Erdélyben tette világossá) etno-nacionalista, homogén nemzetállamot követel, szemben Európával. De ennek a megkövetelt feltétlen lojalitásnak a káros és értelmezhetetlen következménye az is, ami az „azeri pénzmosoda” címen elhíresült nemzetközi korrupciós botránnyal kapcsolatosan az EP-ben történt, hogy képviselőink nem támogat(hat)ták a kivizsgálást, melyet végül mégis elfogadtak. Következményei pedig Magyarországra és áttételesen ránk is hatással lesznek (Biztosan végig sem gondolták vezéreink-képviselőink, de éppen az át nem látható források és elszámolások miatt, ha valaki majd azt mondja, hogy kuss ebben az ügyben is, mert esetleg ide is jutott – bizonyíthatóan, vagy sem – támogatás az azeri diktátor pénzéből, akkor mi van? Hogyan lehet megvédeni a rommagyarság jó hírnevét, és hogyan bizonyíthatják ártatlanságukat egyre inkább csak saját érdekeiket képviselő, de a nevünkben beszélő, KÉP(TELEN)viselőink?).
Tudatában kell(ene) lenni annak, hogy egy átfogó határontúli támogatási rendszer, egy követhető stratégia, általában a támogatások átláthatósága nem (csak) a korrupció leleplezéséről szól (esetlegesen persze erről is), hanem mindenekelőtt közérdeket szolgál. A hitelvesztéstől ment(ene) meg, attól, hogy végül mindnyájan cinkosok legyünk, ha nem másként a hallgatásunkkal, egy minden bizonnyal elhibázott, csupán magyarországi belpolitikai célokat szolgáló politikai játszmában.

2017/09/12

Iskola és politikai szándék



Iskola és politikai szándék

Megoldódott vagy sem a vásárhelyi katolikus gimnázium ügye azzal, hogy a szabályosan meg sem alapított intézményt beolvasztották, vagyis jogilag eddig sem létező önállóságát megszüntették – egy ideje, a jelenlegi politikai konjunktúra értelmezésében már Caragiale sem segít, Ionesco abszurdjánál tartunk: el vagyunk rinocérosodva – a dolog máris tanulságos. Már hogyha nem elrejteni akarnák a lényegét, hanem tanulni abból.
De hát itt van az a rusnya „politikai szándék”, ami elfedi a valóságot, álvalóságot épít a dolgok köré, másfelől meg alibit teremt, felmenti a felelősöket, legalábbis látszólag, amolyan magán alapon. Ez a puszta „politikai szándék” olyasféle varázsszó ebben az országban, amit oda-vissza mindenféle problémamegoldás akadályának, vagy-, és alulértetten, megoldást hozó csodaszernek gondolnak és mondanak, a politikusok és holdudvaruk. A nincs rá politikai szándék kijelentéssel, (az újonnan politikussá lett Vass Levente él ezzel a kifejezéssel, a szándéka szerint lezárandó, a Bolyaiba visszaterelt katolikus osztályok ügyét) a legtöbbszőr a felelősség elhárítását, egy-egy sikertelen akció kudarcát leplezik a közéleti szereplők, sőt ma már – az alt-right tánclépéseit követve – egyre inkább összeesküvés-elméleteket is belemagyaráznak minden kudarcba. Afféle gumifogalom, mely aztán nem segíti a tisztánlátást, annál inkább a maszatolást, a dolgok okainak összezagyválását, olyan értelmezésbeli ködfelhőt okoz, melynek leple mögött megtörténik az önfelmentés, szétterül a felelősség, és lényegében, követhetetlenné, érthetetlenné, szimulákrummá lesznek a dolgok. A politikai szándék kifejezés nem más, mint a megvezetés eszköze, a manipuláció politikai technikája, amivel szemben – használói szándéka szerint – apelláta nincs, az vagy van, vagy nincs és ez az egyetlen perdöntő vele kapcsolatban. A politikai akaratképző folyamatok, motivációk, elképzelések és intézmények, stb., sőt a jogállamiság sem számít, ha valamire politikai szándék van, vagy éppen ellenkezőleg, nincs.
Hogy a misztikussá tett politikai szándék milyen szélsőséges helyzeteket hoz arra jó példák,  hogy politikai szándék híján, törvényt nem alkalmaznak – mint, ahogy az a Tanügyi Törvénynek a MOGYE-re vonatkozó részével megesett – , illetve az éppen aktuális vásárhelyi iskola-ügyben, amikoris, rommagyar politikusaink szerint eléggé el nem ítélhető módon, a hatalom, (kormány, városi tanács, tanfelügyelőség) nem hajlandó szabálytalanul eljárni, és egy kisebbségi „politikai szándékot” utóbb legitimálni. Senkit sem érdekelnek holmi törvényes vagy egyéb szabályozások, többségi ú.n. politikai szándék kerül közvetlenül és brutálisan szembe kisebbségivel, és ez utóbbi, természetesen, alulmarad. És értsük pontosan, sem a jelenlegi kormányt, sem a múltbelieket, de éppen úgy az RMDSz-t sem érdeklik a törvényes-szabályos eljárások, a jogállamiság (hej, pedig mennyit szajkozzák ezt mindenfele): minden fél politikai szándékot akar érvényesíteni, minden eszközzel. Köztük olyanokkal, melyeknek a játszmába való bevonása – szülők, diákok, magyar külügy – nemcsak ízléstelen, de bizalomromboló, hosszabb távon is káros, mert végülis demobilizál, manipulál és olyan ügyekben is ”farkast kiált”, melyeket saját hibából idéztek elő, és azután politikai tőkét visz el, gyengíti a közösség érdekérvényesítő képességét.
Rögzítsük viszont, hogy a katolikus gimnázium ügyét kezdettől fogva politikusok – mindenekelőtt a vásárhelyi RMDSz szervezet és tanácsi frakció, valamint az akkori államtitkár, és a tanfelügyelőség – indította el szabálytalanul. Újra ki kell mondani Peti András, Tamás Zsolt és az ígérgető és intézkedni „elfelejtő”, utóbb kínosan magyarázkodó, Király András, s nyomukban a főtanfelügyelő tévedett, illetve mulasztott és felelőtlenül viselkedett, amikor rossz (feltételes módban fogalmazó, majd a határozatot ki nem egészítő) határozatot hozott. Amikor – még a bírósági döntést követően – sem lépett jogi eszközökkel, új, jól dokumentált tanácsi határozattal az ügyben, amikor utólagos informális alkú tárgyává tette az iskolaalapítás dolgát, majd végül azonmód „meglépett a helyszínről”. Ma már az érintettek közül senki nem viseli 3 év előtti funkcióját, de nem azért mert beismerte tévedését és felállt a bársonyszékből, hanem, mert a titokzatos politikai szándék ezt hozta, no meg a DNA – jogos és szabályos – érdeklődése és eljárása „ezt dobta”.
Ezután tolták át a politikusok az egyház, a civil szervezetek, a szülői és diákközösség, valamint, végül, a magyar kormány térfelére. Hagyták, hogy a civil szféra és az egyház mozgosítson és föllépjen, a maga korlátozott eszközeivel próbálja megoldani a helyzetet, és aztán a végére jelentkeztek, de nem a felelősség felvállalásával: megmentőkként. Fura és amorális egy politikai technika, viszont szemmel láthatóan hatékony, amíg a tenyérből etetett média, a politikai értelemben foglyul ejtett közösség hallgat, illetve a hivatalos álláspontot mondja föl. Azért került homok a gépezetbe, hiszen a dolog ilyettén állását megírták, csakhogy marginális és kis nyilvánosságban, szakszerűen el is mondták/kielemezték, nem rajtuk, nem a civileken, a jogászokon, a józan újságírókon, stb., áll, hogy a politikailag manipulált értelmezések a dominánsak.
Az eset tanulsága, ha máris van ilyen, legalábbis számomra, hogy a „józan ész”, esetünkben a jogállamiság, a törvényes és szabályos út, politikai értelemben nem kifizetődő. Miért járnának el szabályosan, a felelősök megnevezésével, nyíltan és őszintén elmondva, hogy mit lehet és mit nem, ha az „alternatív igazságok” (ez a hazudozás új szinonímája, nem igaz?) hangoztatása, a tisztességtelen fellősséghárítás, stb., nemcsak elfedi a felelősöket, hanem még politikai hasznot is hajt? Megvezetni a népeket, nem csak hasznot hajt a perverz politikai osztálynak, hanem még ráadásul cinikus élvezetet is. Elképzelem, hogy a felelősek jól megérdemelt nyári szabadságon (gyakorlatilag nem működő reptér igazgatásáért fölvett nagy fizuval, illetve jól kiérdemelt „speciális” nyugdíjjal), mosolygósan összekacsintanak, „hát ez bejött, mindenkit hülyére vettünk, s sikerült kimenekülni a helyzetből, még a végén szobrot kapunk hőstetteinkért”, íme a gátlástalan hazudozás jól fizet. És a funkcióban levőknek meg ezután lehet trianonozni, másokra mutogatni, hogy nem demokraták és eszük ágában sincs a jogállami szabályokat betartani, játszani a tiszta és erkölcsös, jogtisztelő, sőt hatékony politikust.





2017/09/05

A Trump-majmolás természetrajza



A Trump-majmolás természetrajza

Szinte visszhangtalanul múlt el Kelemen Hunor legutóbbi előadásának (performanszának?) hozadéka, amit a zeteváraljai „edzőtáborban”, saját pályán, az utánpótlást jelentő „RMDSZ ifjúsági szekció”, az aktív MIÉRT-esek előtt mondott el (különös az új megnevezése a nyári agytágítónak: „titkos kiképző-”, illetve „edzőtábor”). Pedig figyelemre méltó, ami ott elhangzott és jól jelöli a politikai kommunikáció irányát, amit éppen az elnök jelöl ki, és ami a jövő évi centenáriumi ünnepségek előzeteseként többet és fontosabbat ígér, mint egyfajta felkészülést a várható nacionalista túlkapások ellensúlyozására. Valójában a kettős beszéd és a kiszámíthatatlan kommunikációra próbálták felkészíteni a fiatal aktívát, arra, amit a szövetség egy ideje folytat, de amit most félig titokban, bár mindenféle elméleti vagy elvi megindoklás nélkül, tártak az ífjak és a világ elé. A politikai formáció félretéve az eddigi politizálás elvi alapjául szolgáló européer irányultságát – sokatmondó, hogy az eddigi EU nyáritábort, keresztelték át Edzőtáborrá – határozott, bár még az aktíva számára sem végigmondott, lépést tettek az alternatív jobboldal (alt-right-)nak nevezett „trumpista” irányzat fele. Meglátásom szerint viszont, ez a lépés és a felvállalt – Orwell által jól leírt – kettős beszéd, melyből hiányzik minden következetesség alkalmazhatatlan kisebbségi helyzetben, sehova nem vezet, csak hitelteleníti az eddigi politikai erőfeszítéseket (Ezt, mintha csak egyedül Markó Béla érzékelné, de hát jólfésült esszéken kívül, máshol és máshogyan ő sem hangoztatja).
Ott ahol ezt a stílust, illetve divatot állampolitikai (state raison) rangra emelték zavart és bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot hozott. Legnagyobb veszélyt az alt-right típusú diskurzust művelő amerikai elnök jelenti nem is elsősorban az amerikai társadalomra, mely ellenáll a változó és következetlen, szeszélyes mood-ból származó politikai kommunikációnak, amit az elnök produkál, hanem a külpolitikában. Szemmel látható ugyanis az a veszély, amit az egész világrend(etlenségre), magyarán a békére, jelent az USA-Észak-Kórea között kialakuló egyre áthídalhatatlanabb konfliktus, mely világferfordulással fenyeget. És nem lehetnek kétségeink, hogy a konfliktus valójában az Egyesült Államok és Kína, a háttérben pedig, Oroszország között formálódik, amit a Trump féle tartalmatlan és következetlen politikai irány képtelen kezelni.
A viszonylag új, de terjedőben levő alt-right mozgalom (nem mellesleg Orbán Viktor, aki az EU-s vezetők közül egyedül üdvözölte Trump megválasztását, akinek példaképei Putyin és Erdogán, stb., egyik előfutára az irányzatnak) lényege, hogy nemcsak a liberális, vagy a baloldali értékeket és elveket, hanem a hagyományos konzervatív tanokat is elútasítja. És éppen ezért zavart és tanácstalanságot kelt, a politikai paletta teljes szélességén. Olyan eklektikus, doktrína nélküli mozgalom, mely sokféle (lényegét tekintve szélsőséges) irányzatból merít, egyszerre soft-antiszemita, etnicista, jobboldali populista, és minden esetben támadja a politikai korrektséget, intoleráns mindenfajta kisebbséggel szemben, olyanfajta szókimondást követel, mely egyetlen ügyet sem szolgál, nem visz előbbre: a hangos csőcselék csatakiáltásait ismételgeti. Az alt-right szinte mindenestől az internetes csőcselék által megkövetelt populista és primitív, mindent relativizáló, az átlátszónak tűnő haknikat és beszólásokat, a bombasztikus kommenteket, stb., próbálja egybefogni, mégpedig összeesküvés-elméletekre hivatkozva. Az alt-rightnak, mint radikális populizmusnak fő ellenfele a szakértőiség, amivel szinte minden kijelentésével szembehelyezkedik, amikor „alternatív igazságnak” mondott hazugságokra, ellenőrizhetetlen tényekre, kiforgatott és indokolatlanul felnagyított rész-igazságokra, stb., stb. hivatkozik. Megtévesztő és ellentmondásos kommunikáció, viszont ne legyenek illúzióink, az általa keltett zavar annyiban tudatos, hogy rég elfelejtett és sokszorosan meghaladott szélsőjobboldali diskurzusok rehabilitására, szalonképessé tételére játszik. A felszín alatt reakciós, racionálisan igazolhatatlan tanok, mint az etnicizmus, rasszizmus, mizoginizmus, fehér felsőbbrendűség, a szegények és elesettek megvetése, stb., stb., igyekeznek legitimitást szerezni, betörni, elsősorban az internet ellenőriz(het)etlen bugyraiban, pletykákon és alternatív tényeken, hazugságokon és misztikusnak tűnő utalásokon, legendákon ás konteókon, stb., keresztül. Világkép nélküli világkép, az erőszakkultusz és a hatalom bűvölete tartja össze, ezért közveszélyes és ellensége a racionális/tudományos világképnek, megtévesztő és szakpolitikai, illetve szakértői diskurzusok segítségével kikezdhetetlen (nem véletlen, hogy művelői, Putyintól Orbánig, a filozófusokat és tudósokat, az egyetemeket és szelelmi műhelyeket, a civil társadalmat támadták, és a fékek és ellensúlyok rendszerének kitámadását, felfüggesztését megelőzően a professzionalizmust próbálták/ják hitelteleníteni, jelentőségét hanyagolni, stb.)
Nem állítom, hogy a rommagyar politikai mainstream mindenestől elkötelezte volna magát az alt-right, a „szemérmes szélsőjobb” politikai irányzata mellett (sok, izléstelenül sok megnyilvánulása, és főként a hasonló fogantatású Dragnea-i, vagy ortodox fundamenstalista kezdemények elhallgatása, támogatása jelzi ezt), viszont reakciós és szélsőjobbos elemeket elegyít, többek között az emberjogi (a kisebbségi jogok sokaknak sajna ilyenek, és az etnicista irányzat, Kövér nemzetállami rögeszméi, ellenségei a kisebbségi jogoknak) diskurzussal.
Most meg a rommagyar politikai vezér (is) Trump-ot majmol, és deep state-zik, azaz összeesküvés-elméletekkel próbálja értelmezni, kontextualizálni azt a politikai tehetetlenséget, mely a román, és ezen belül a rommagyar politizálást gúzsba köti, mely akadálya a kibontakozásnak. Pedig ezt a jármot meg lehetne nevezni, és lehetséges dekonstruálni, következetes, racionális, a szakpolitikák és a törvénykezés részleteire lebontani, stb. Nem új és nem most lett elmondva, kielemezve, hogy a román állam alapvető problémája, amiért szinte kormányozhatatlan, illetve képtelen felzárkózni a politikai nyugathoz, az állam „eredeti” elköteleződése egyfajta tizenkilencedik századi (nemzetépítő) nacionalizmus mellett (elsősorban Katerine Verdery, Gail Kligman, Irina Livezeanu, de Lucian Boia, vagy Vintila Mihailescu, és sokan mások számos elemzésben felhívták erre a figyelmet. Az állam és a társadalmi élet különféle dimenzióinak, a működésmódokon keresztüli, összekapcsolódása a politikai antropológia legfontosabb területe, eszerint, semmiféle összeesküvés-elméletre való hivatkozás nem segíti a tisztánlátást ebben az ügyben, a részletes és elmélyült elemzés annál inkább. Az állam, a törvénykezés és az adminisztráció szintjén, nem engedhet a populista nyomásnak, meg kell őrizze szakszerűségét, mely egyben semlegességet és törvény előtti egyenlőséget is jelent, éppen a hosszú távon érvényesülő közjó érdekében. Csak egy példa, a család restriktív meghatározásának ortodox, és a református egyház által is támogatott, sőt egyes RMDSz vezetőknek is tetsző, reakciós követelménye, mely – látszólag, és a kezdeményezésben előadott kontextusban – társadalmi érdeklődésre és támogatásra tart(hat) számot. A hasonneműek, vagy a csonkacsaládok ügyét viszont, amit nem szabad az  állam restriktív szabályozásának kitenni, hiszen az állampolgárok egy részének szabadságjogait csorbítja, „a mindenki egyenlő a törvénykezés szintjén”, elvét sérti. Ilyen rosszul feltett kérdés volt – hányszor emlékszünk a kimenetelére, anélkül, hogy felelevenítenénk az egész akció kezdetét, az elhibázott kezdeményezést, melyet eleinte a fidesz sem támogatott – a 2004. decemberi kettős állampolgárságról szóló magyarországi népszavazás is, melynek semmiféle pozitív hozadéka nem volt, viszont sokakat sértett, és politikai tőkeként lehetett használni). Nem szükséges semmiféle láthatatlan, titokzatos, vagy miszitikus „mély államra” utalni, csak a törvénykezést (eddig jól látták a vezetőink, hogy az alkotmány első cikkelyét kellene módosítani, most meg elfeledték? Kelemen Hunor példái a „mély állam” állítólagos működésére gyermetegek, rosszul előadott elemei az elkötelezett nemzetállami működésnek, megnevezhetők, maga is azt teszi. Fölösleges jól ismert dolgokat misztikus mázzal bekenni, dekonstruálni kell és nem misztifikálni – bár ma divatos és pénzt hoz a legendárium.), és főként az adminisztráció működésmódját kellene újragondolni, újraszabályozni, a nemzeti korrupciót fölszámolni. Nem mellékes ugyanis, hogy a strukturális korrupció elleni harc legfőbb akadálya az adminisztrációt átható nacionalizmus, ami korlátot szab a leleplezésnek, elfed, sőt legitimál korrupt cselekedeteket (hazafiasságból elkövetett tolvajlás, mennyire olajozottan működik ez Magyarországon, s ott senki sem deep-state-zik, még Kelemen Hunor sem ), és persze fel kellene vállalni a kialakult helyzetért a(z arányos) felelősséget is.
Csakhogy ez a beépített, működésmódozattá tett etnonacionalizmus, ellen-etnonacionalizmussal nem kezelhető, még kevésbé máshonnan importált zavaros alternatív-jobboldali diskurzussal, mely diskurzust a PSD-s elit maga is minden erejével igyekszik követni/terjeszteni. Csak az elvszerű és következetes, az európai (és az olykor emlegetett erdélyi) tolerancia és demokratikus jogrendet követő politika lehet hatékony – igaz, nem rögtön csak közép- és hosszútávon – az alternatív diskurzusok nem működnek ebben a közegben, a Trump majmolás (és a fiatalok félrevezetése) politikai hiba.

2017/08/29

Újabb medveségek



Újabb medveségek

A hatalommal ágyba bújt, megfélemlített, megzsarolt, illetve megvásárolt mainstream rommagyar értelmiség, és az ő médiája, ma már arra sem képes, illetve nem hajlandó, hogy a legdurvább politikai kisíklásokat jelezze, hogy felhívja a közvélemény, a rommagyar választók, figyelmét az elhajlásra, a stratégiai váltásra, mely egyfelől cserben hagyja a közösséget, olyan útra tereli, mely vesztét okozza, nem utóbb, hanem nagyon is közelről, ugyanakkor meg elidegenít, bizalmat őröl. Olyan etnonacionalista diskurzusba, konfrontatív politikai attitűdbe fullasztja a kisebbség ügyét, mely álvalóságra és örökös hazudozásra, a valóság torz képére épül, alternatív, azaz álomvilágba vezeti a közösséget. Másfelől pedig még csak nem is figyelmeztet arra, hogy előljárói nem a választóikat képviselik, hanem magyarországi politikusokká váltak, az ottani mezőnynek, arra méretezve és annak üzenve, kommunikációjukat arra hangolva szólalnak meg. Egészen pontosan az ottani hatalmi kliséket (pedig Finkelstein halott) ismételgetik. Azt a fáradságot sem veszik, hogy hajszálnyit áthangolják a magyar kormány demagóg és hazug szövegeit, hogy valamelyest is adekválják valós viszonyainkra, csak (és valóban, miben is különböznek „Rezsiszilárd”-tól, vagy a szintén ultrademagóg Kósa Lajostól?) szajkózzák az ottani reakciós, szélsőjobbos rizsát.
Legutóbb a Hargita megyei-tanács elnöke, egyenesen a Jobbikhoz közeli Echo-Tv-nek mond föl hosszú szöveget a székelyföldi medveügyről, bemózerolva a környezetvédő civil szervezeteket (név szerint a Norvég Alapot és a WWF-Romániát vádolva), fényezve saját „embervédő”-nek mondott (amúgy sikertelen) pótcselekvéseit. És álljunk meg itt egy szóra, akkor szavaiból úgy értsük, hogy a civil szervezetként bejegyzett szövetség (egyik székelyföldi demagógja), mely támogatása nagyrészét magyarországi forrásokból nyeri,  a civil szervezeteket és az EU-t támadja? És ez nem hír, ez nem érdekes a sajtó és a hatalmi intelligencia számára, nincs itt semmi látnivaló, rendben van ez így? Nehéz lenne idézni, hiszen az őgetést, bégetést alig lehet érteni, amint az állítólag (az alternatív tényekre való állandó hivatkozás ezúttal rossz szolgálatot tesz, az előljáró folyton elfelejti néhány nappal korábbi hazugságait, újabb és újabb elenőrizetlen és ellenőrizhetetlen medvepopuláció számmal hozakodik elő) elszaporodott medvék ügyéről a centenáriumra, majd a fideszre való átszavazás fölöttébb szükséges voltára tér át Borboly. (Olyan „bölcsességek” hagyják el ajkát, mint: „úgymond az erősebb medve ott van a hegyekben, a gyengébb ... az a silány, amely (sic!) nem biztos, hogy ő, ő ő, egy erős medve, ő ő, ő, amit,ő, ő, ő, az ott van meg a házaink között”... – ugye világos, és érthető? De érdemes megjegyezni azt is ahogyan a DNA-t támadja – tekintsünk el attól is, hogy maga is megvádolt, a stílus az ugye, maga az áembör – :”Romániáról mit kell tudni. Ha nálunk valakinek valami baja van, akkor mostmár nem azt mondja, hogy meghúzza a másiknak a fülét, hanem azt mondja, hogy följelenti a Korrupcióellenes Ügyészséghez, nálunk ma ezzel mindenkit, úgy nagyjából, Bukarestben, meg lehet állítani”. Szóval ilyen alapon politizál a rommagyar mainstream, ezt tudja, sőt ezt kell tudni – mondja, a román politikáról). Azt is kijelenti, hogy a székelyföldi „önkormányzatok” (máskor meg tiltakozik a megnevezés ellen, hiszen lényegében döntési joggal alig rendelkező „helyi adminisztrációk” léteznek) azzal készülnek a jövő évi centenáriumi ünnepségre, hogy („az az igazság, hogy a felkészülés első nagyobb kinyílvánulása, és úgymond, háát, a hangunknak a fölemelése”...) majd jól odamondanak a gyulafehérvári Nyilatkozat és egyéb sérelmek „mentén”. Nem kételkedhetünk benne, hogy nem kis munka lesz, nagyon kreatív és főként roppant hatékony, és szövegével a szóvívő már ott is van közvetlenül a fideszre („nemzeti kormány”) való átszavazásra buzdításnál.
Nem érdemelne különösebb figyelmet egy ilyen szöveg, ha a környezet a tv-adó, és az alákérdező, sőt provokáló műsorvezető, nem lenne olyan, amilyen. Ami elképzelhetetlen lett volna, akár még néhány évvel ezelőtt is, és ha Borboly nem éppen Tamás Sándor hasonló színvonalú és tartalmú nyilatkozatait ne folytatná, „medvebőrbe bújtatva”. Amihez Kelemen Hunor – engedjük meg némiképp finomabb megfogalmazásban – adja a hátteret, trianonozva,  mély államozva” és egyéb konteók irányába ferdítve a beszédet. A politikai árulás, napnál világosabb. Az irány, melyet újabb kommunikációjukban kijelölnek/előrevetítenek a rommagyar politikusok, akik ma már csak visszhangjai a budapesti szélsőjobbos politizálásnak, minden bizonnyal, történelmi tapasztalat, szociológiai és politikai valóság, sőt a jó érzés és köznapi gondolkodás számára is zsákutca. Olyan kettős beszédet és torz világképet vázol és forgalmaz, mely az európai, sőt világpolitikai helyzet (tudatos, vagy sem) félreértésén/félremagyarázásán, tudatlanságon és elfogultságon, alternatív tényeken és hazugságokon épül.
Ezt a skizofrén helyezetet jelzi, miszerint a székelyföldi kiskirályok, és bár visszafogottabban, de maga az elnök is – nem különben a magát ellenzékinek mondó többi szerveződés – egyszerre kampányolnak a kisebbségi jogok európai elismertetése, sőt garantálása mellett, és fidesz módira, az EU, valamint a civil társadalmi szerveződések ellen (már-már folyamatosan sorosoznak). A politikai hitelvesztés garantált, hiszen a kettős beszéd, (ami bizony román értelmiségi oldalról is tisztán látszik) az egymásnak ellentmondó szavak és attitűdök, a hitelesség rombolásának biztos receptje. Az utolsó szem bizalmi tőkéjét is feléli a politikai mainstream – és hivatalosan még el sem kezdődött a jövő évi magyarországi kampány! – a visszaszerzésére pedig esély sem mutatkozik. A politikai osztály árulása, megjósolhatóan tömeges méretű, kollektív kiábránduláshoz, még nagyobb arányú elvándorláshoz, a kisebbségi sors feladásához, azaz asszimilációhoz fog vezetni, és a bizton jósolható bukáshoz. És ebben nagy, igencsak nagy a felelőssége a struccpolitikát folytató (főként a behódoltnak, de a még függetlennek mondhatónak is) értelmiségi elitnek, és a médiáknak. Több, mint meg nem bocsájtható bűn, végzetes politikai hiba, hogy az értelmiségi elit magja meg sem próbálkozik felemelni hangját, hogy kísérletet sem tesz a közönség felvilágosítására. Annak bemutatására, hogy (feladva a transzilván hagyományokat is, amire máskor oly sokat hivatkoztak) milyen új útra tért a politikai mainstream, hogy milyen – eddig, illetve mások esetében elítélt – politikai filozófiát, az etnonacionalista, reakciós és radikális ideológiai vonalat képvisel a rommagyar politika, és hogy milyen következményei lehetnek/lesznek ennek. A magam részéről inkább tartom cinikusan számolónak és pillanatnyi érdekhajhásznak, mint a helyes értelmezésre alkalmatlannak, tehetségtelennek és eszköztelennek, a hatalomtól megszédült, anyagilag érdekelt és zsarolható értelmiségi elitet. Amit tapasztalok az jellemhiba, morális vétek, saját habitus elleni bűnös cselekedet, amit a felelősségnek másokra való hárításával elkenni nem lehet. A hallgatás pedig cinkosság, mint mindig, a rendszer éltető eleme, fogaskerék- és transzmissziós szíj-élet, a gonosz legfőbb cimborái. Látni kell néhány marginalizált tollforgató erőfeszítését is, persze, akik mintha csak a lelkiismeret megnyugtatását szolgálnák, akikkel majd takarózhat a „toleráns erdélyi szellem”, lám-lám kritikusok és tisztánlátók is voltak. A mai sok hallgató, lapító/sunyító, „nekik drukkolt”, fogja mondani, csakhogy megszólalni most kell, vagy már most is késő, utóbb már felesleges, sőt gerinctelenség is.
A rommagyarság politikai vezetői, az RMDSZ-el az élen, alig néhány év alatt jutottak el az egyensúlyi, kompromisszum-képes és bizalmi politizálástól, a szélsőjobbos, etnonacionalista és intoleráns, konfrontatív politikáig, és fordultak el Európától – putyinizálódtak. De, ami nekik csak néhány évbe tellett, azt visszacsinálni évtizedes erőfeszítésbe fog beletelni, ha ugyan marad még akivel, akiknek, és amiért még csak kísérletezni is, ilyesmivel.