2017/03/28

Értelmes-e az értelmiség?


Értelmes-é az értelmiség?

Az értelmiség szerepvállalásairól, habitusáról és politikához való viszonyáról időről időre (és persze végeláthatatlan) viták bontakoznak ki. Nehéz a tisztánlátás a területen, hiszen maguk az értelmiségiek bonyolult és sokféle társadalmi mintázatot írnak le, illetve maguk rendelkeznek azokkal a szellemi és kommunikációs eszközökkel, amelyek segítségével, egyáltalán vizsgálhatók, felfoghatók. Minden értelmiségiekkel kapcsolatos elemzés, értelmezés, magyarázat egyben önreflexió is, hiszen értelmiség vizsgál intellektüelt. Ha új politikai szereplő, vagy a közélet megújítása, valamely terület reformja, vagy átalakítása, stb., kerül napirendre, akkor az értelmiségiek szerepvállalása, politikához való viszonyuk is terítékre kerül, azután a legtöbbszőr, a tisztázás, és főként a gyakorlati alkalmazást megelőzően, le is kerül napirendről. Magyarországon az új Momentum mozgalom, illetve párt jött elő egy ilyen, a közéleti értelmiségek politikai szerepvállalásával kapcsolatos elemzéssel és vízióval (itt), de szűkebb környezetünkben is föl-fölmerült, hogy mit kellene tenni az értelmiségieknek? Milyen szerepeket kellene fölvállalniuk, mennyire legyenek kritikusak, van-e lehetőség a politikai mechanizmusoktól való távolmaradásra? Hogyan viszonyuljanak a politikához, a közélethez, és a köznapi emberekhez, stb.? (itt, itt, itt és itt). Ezek a fölvetések és viták – melyek azért nagyon haloványak, vagy gyorsan kifulladnak, elhallgatódnak – általában olyan összemosással, és diszkurzív technikákkal dolgoznak, melyek nem engedik meg a tisztánlátást, vagy csak a dolog bizonyos részeit és dimenzióit érintik. Radnóti András publicisztikája jórészt kivétel, hiszen megítélésem szerint kritikusan és kellő árnyaltsággal veti fől a rendszerváltó értelmiségiek és a politikum viszonyának problémáit, és kapcsolja össze az értelmiségellenes populizmussal, mint a politika fölött uralkodni vágyó magas értelmiségiekkel szembeni, reakcióval. Az írás a közéleti értelmiség gyűjtőfogalmát használja, de meglátásom szerint, ahogyan azt maga is meghatározza, végül is a kritikai értelmiség szűkebb kategóriájára reflektál, de arra utal azzal is, ahogyan az „óértelmiségieket” jellemzi. És itt mindjárt egy átfogóbb kérdés is fölmerül. A rendszerváltás kudarca, az azt szorgalmazó – az előző rendszerrel kritikus – értelmiség politikával szembeni téves pozicionálásának és rossz magatartásmintáinak következménye, vagy maga  a „rendszerváltó” kritikai értelmiség is áldozat? Szerző az első, magam a második alternatívát, hogy t.i. az a rendszerváltó értelmiség kényszerből vállalt politikai szerepet, és a rendszerváltással együtt bukott, tartom valószínűbbnek. Problémás az is, hogy szerző mai ésszel úgy elemez, mintha a kilencvenes évek elején politikai szerepet vállaló értelmiségiek tudatában lettek volna annak, amit tettek,  látták volna magukat kívülről, stb., márpedig ez minden bizonnyal nem így volt. És az is részigazság, hogy azóta sem értelmezték volna újra akkori szerepvállalásaikat (persze vannak ilyenek is), és ne gyakoroltak volna önkritikát.
Miért fontos a különféle értelmiségiek és azután az eltérő elitek megkülönböztetése, mit eredményez az összemosás? Azért lenne fontos az értelmiségi magatartás-minták elkülönítése, mert – a kétségtelenül jó szándékkal, előre mutatóan és programatikusan fogalmazó szerző – maga is abba a csapdába esik, hogy arról beszél: a politika – már ha nem egyenesen érelmiségellenes, poszt-igazság és alternatív tények világában bolyong – „kiszolgáló (legjobb esetben pedig szak-) értelmiséget” akar. Olyant amelyik visszaigazolja döntéseit, álláspontját propagálja minden területen, és persze cserében hajlandó megfizetni érte, nemcsak jövedelmező stallumokkal és anyagi jutattásokkal, hanem kooptálással, hatalmi pozíció biztosításával, a számára. Az a paradox helyzet rajzolódik ki – és nemcsak Magyarországon, és nemcsak az újonnan megjelent politikai formáció esetében – hogy a politika ilyen szolgáló értelmiségieket keres, de azután – legalábbis a Momentum issue statement-jéből ez derül ki – olyan feladatokat róna ki rájuk, és elvárásokat fogalmaz meg velük szemben, ami a kritikai értelmiség sajátja. Az egyre inkább elharapózó igazság-utáni, illetve alternatív tényekre alapozot politikai kommunikáció világában, az értelmiség szerepe (globális értelemben is) megnő. T.i. az értelmiség képes összekapcsolni az igazságot, az igazmondással, azzal a morális dimenzióval, ami nélkül nincs demokratikus, sőt plurális közélet. A tények ellenében beszélni, morálisan is elítélendő, mint ahogy az igazmondás nem csak egy logikai követelménynek, hanem egy erkölcsinek való megfelelés is. És ezt felejtik el a hatalmasok szerte a világon, lehet homályos konteókra hivatkozni a tények helyett, vagy sunyi módon, post-truth-nak mondani a hazugságot, de az azért még hazugság.
A kritikai értelmiségiek új hullámára lenne szükség. Mert például a világháló, amiről azt gondoltuk a demokratikus kibontakozás, a szólásszabadság és a marginálisak, stb., megszólalási lehetőségét, a szólásszabadság kiteljesítését hordozza, éppen ellenkező irányba alakult. Addig sülyesztették, „ügyeskedő” politikusok és az őket kiszolgáló értelmiségiek, amíg a tudományosan igazolt/ható tények és az igazság diskurzusai eltűntek, addig relativizálták az igazságot, addig rontották a közéleti diszkurzus általános kereteit, hogy ma már x-Troll véleménye, a tudományos és kritikai értelmiség megalapozott tudásával került egy szintre. Ez a post-truth és alternative facts világa, csakhogy remélhetőleg még  törékeny konstrukció, ezért visszafordítható, hiszen egyik valódi problémára sem nyújt(hat) megoldást. Csak egy példa a terrorizmus elleni harc, amelynek területén a végletekig relativizált, lényegében a gyülöletbeszédre redukált, stb., diskurzusok nemhogy segítenék az ügyet, hanem egyenesen a terrorizmus malmára hajtják a vizet. De a gazdaság területén is a „makacs tények” uralkodnak, mint ahogy a hibrid háború időszakos és látványos „győzelmei” is csupán pyrrhosiak, ha valódi katonai fölkészültségre, és főként azt fönntartó techniológiákra, és reális pénzügyi eszközökre kerülne a sor. A kritikai értelmiség, a valódi értelmiségi, gazdasági, stb., elitek mostani háttérbe szorulása, a hamis politikai diskurzusok túlhatalma véget érhet, és akkor radikálisan megváltozhat a helyzet.  Jön/jöhet egy második hullám, amelyben a kritikai értelmiség újra vezető szerepet válla(hat), és ha képes volt tanulni az elmúlt időszak, a hibásan felfogott „történelem végének” narratíváiból, akkor sokkal sikeresebb is lehet, mint az első hullámban volt.
Ehhez viszont nemcsak a politika nagyobb toleranciájára, kritika iránti nyitottságára, hanem bátor  és kreatív értelmiségiekre, nem médiasztárokra, és nem kiszolgáló értelmiségiekre van sürgősen szükség. Az értelmiségellenes populizmus térhódításának visszaszorítására, a kritikai értelmiség képes, akik kívül állnak a politikai/hatalmi játszmákon, és össze tudják kötni a tényeket és tudományos igazságokat a társadalomismerettel és a szakpolitikákkal. Nincs más esély, mint visszafordítani a cinikus igazságellenes politikákat, a tényekkel nem számoló, azokat konteók mögé rejtő vagy elhallgató, hazugságokat sulykoló populista politikai kurzust. Ez az igazi kritikai értelmiséghez illő kihívás, ehhez kell bátorság és vízió, de gyakorlati érzék is, valamint türelem és önmegtartóztatás.





2017/03/21

Hova álljunk?

Hova álljunk?

Minden jel szerint a választásokon elnyert formális felhatalmazás önmagában elégtelen ahhoz, hogy egy kormánytöbbség legitimitása gyors olvadásnak ne induljon, és a biztos többség – még mielőtt működőképes kormányhatalommá alakulna – azonmód, el ne enyésszen. Ez több dolgot is igazolni látszik azzal kapcsolatban, hogy milyen is a természete a(z akár kezdetleges) liberális demokráciáknak, hogy populista és demagóg igéretek, illetve diskurzusok segítségével, közvetlenül és erőből nem alakítható illiberálissá, még Romániában sem. Magyarán abban a politikai/hatalmi berendezkedésben, melyet a román alkotmány kijelöl, a fékek és ellensúlyok rendszere, a hatalmi ágak viszonylagos elkülönítése (viszonylagos, mert minduntalan egymás térfelére tévednek, illetve szeretnék maguk alá gyűrni egyike a másikat), és a félelnöki rendszer, a kialakult törékeny és mégis hangos, illetve befolyásos civil társadalom (a „gyengék hatalma”), stb., egyelőre képes megvédeni a liberális demokrácia intézményeit. Látnunk kell a kialakult rendszer hátrányait, különösen az egymást obstruáló, folyton akadályozó és végül a kibontakozást, a jó kormányzatot (good governance), és a fejlődést, a decentralizációt elakasztó, megbénító, stb., stb., negatív következményeit is. Viszont a „győztes mindent visz” típusú játszma elakadt, és nem is látszik hogyan kerülhetne – legalábbis rövid távon – győztes pozícióba. A PSD és kormányzó társa, a szedett-vedett ALDE elindult egy arrogáns, többségi és hatalmi pozícióból való kommunikáció, és az illiberális, a fennálló egyensúlyi rendszert fölborító politizálás útján (nevezhetjük ezt bátran Orbán-modellnek – már csak a közelségért is – amúgy persze ez eredetileg a putyini, azután erdogani és trumpi kalandorpolitika útja is) akkor, amikor sürgösségi kormányrendelettel próbálta vissszafordítani a korrupció-ellenes politikai harcot, megvédeni saját megvádolt-, fölmenteni már elítélt potentátjait. De szemmel láthatóan sikertelen volt a próbálkozása. Az ALDE már-már szétesése, a PSD belső konfliktusai és mélyülő törésvonalai jól jelzik (legerősebb ellentét kétségtelen az egyre mélyülő Ponta-Dragnea párharc, ami komoly fenyegetés a PSD egységére nézve), hogy az illiberális lendületre épülő hatalmi politizálás csatát veszített – persze, messze van még a háború vége – és a visszavonulás, a kihátrálás ösvényei is dudvásak, illetve nehezen fölfedezhetők. Szó sincs arról, hogy a tüntetők, vagy az elnök, az igazságszolgáltatás, vagy akár a politikai nyugat nyomására, a hatalom belátta volna tévedését és a korrupció-ellenes politizáláshoz csatlakozott volna, viszont letett az erőből való rendeleti úton hozott törvénymódosítás(ok)ról. De korrupt vezéreinek megvédése sem került le napirendről, és ezért továbbra is minden igyekezetével a DNA lejáratásán dolgozik, bevetve az összes olyan médiát (is), mely befolyása alatt áll, az alternatív tények világába kalauzolva hallgatóságát. A vita, a törvénymódosítás(ok) és az ebben megnyilvánuló hatalmi játszma viszont, visszakerült a parlamentbe, illetve a törvényesség felügyelete az Alkotmánybírósághoz, oda, ahol a liberális demokrácia játékszabályai szerinti helyük van. (Ez, akárhogyan is igyekeznek kormánypárti médiák és elemzők eltussolni, a vox populi részleges győzelme /is/, mely pozitív következményekkel jár a demokratikus intézményi rend fönntartására, a civil kontroll pedig továbbra is aktív játékos marad, és szankcionálni fog mindenféle újabb „illiberális” kísérletet.)
A bajba került (túl)hatalom esete azt is megmutatja, hogy a demokrácia nemcsak formaság, hanem tartalmi vonatkozása legalább annyira fontos, mint a választások formai követelményeinek a betartása. Mint kiderült, nem lehet a populista/baloldali ígéretekkel választásokat nyerni, majd egészen más célokra – nevezetesen a saját korruptak megvédésére, a korrupció-ellenes politikák fölszámolására – használni, a megszerzett hatalmat. A gyakran lesajnált, kezdetlegesnek mondott liberális demokráciának Romániában, van saját immunrendszere, és ez több lábon áll. Egyfelől ehhez tartozik a formális elnöki hivatal – bár Băsescu képes volt éppen az ellenkezőjével, azaz az illiberalizmus bevezetésével kísérletezni, mint mostanra kiderült sikertelenül – másfelől, az utca, a tüntetők hangja és követeléseik, határozott föllépésük. Észre kell venni, hogy a sorozatos és nagy tömegeket megmozgató tüntetések „szimbolikus hatékonyságát” az adja, hogy az elmúlt lassan három évtízedben, a ’89-es, és főként az azt követő kilencvenes évek eleji hasonló tüntetésesorozatok, közülük is leginkább az Egyetem-téri sorozat, időről-időre megerősítést nyernek. Bár a „Golaniádát” véresen elfojtották (NB! Iliescut és Romant éppen ezekben a hetekben citálták ügyészségre és jelentették fel bíróságon, akkor viselt dolggaikért), a modell, a forma, fennmaradt és minden alkalommal (pl. Colectiv-tragédiát követően is) csak megerősödik, új kifejezőeszközökkel gazdagodik, de mtivációit, hangulatát és érzelmi töltetét tekintve „ismétli magát”. A mozgosítás, a reszvétel tapasztalata, a kreatívok és jelszavak, az „indulók” és kiáltványok, olyan kohéziót termelnek, mely azt sugallja, hogy a tüntetők a „jó, a progresszív” oldalon állnak. Ezt az érzést és magatartást nyugodtan nevezhetjük civil alapú társadalmi kohéziónak (vagy állampolgári nacionalizmusnak), mely túlmutat a szokványos „nemzeti kohézión”/nacionalizmuson. Fontos megfigyelni, hogy egy új generáció, megváltozott körülmények között, és megváltozott élettapasztalattal, no meg újfajta mozgosítási, kommunikációs eszközök segítségével, stb., képesek megismételni, és ezzel kontinuitást biztosítani az „eredeti” immár lassan törénelmivé öregedő, mozgalomnak, az akkor spontán módon kialakult paradigmának. Mi más lenne ez, mint egy alulról szerveződő „kitalált hagyomány”, sajátosan fölépített tradíció, melyhez szívesen és önként kapcsolódnak fiatalok? Nem mellékes, hogy a kisebbségek, mindenekelőtt a rommagyar közösség fiataljai is szívesen megmártóznak a hangulatban, egyenlő partnerként, részvevőként érezték/érzik benne magukat. (Igaz, hogy ez leginkább csak a nagyobb városokban – különösen Kolozsváron – volt jellemező, és kevésbé az elszigetelt, etnikailag homogén Székelyföldön, de azt hiszem az itteni állampolgári kohézió megtapasztalása mégis fontos társadalmi tapasztalat, az egész rommagyar közösség számára: egy új nemzedék is megtapasztalhatta az „eredeti” mozgalmak, nagyjából megőrzött, hangulatát!)

A most kialakuló politikai helyzet kihívás, és ugyanakkor demokrácia-vizsga az RMDSZ-nek. Próba, melyet, ha kitart PSD-s elkötelezettsége, a korrupció-ellenes harc felfüggesztése, illetve leállítása, saját korruptjainak védelme, a törvények ilyen jellegű módosítása mellett, vagy egyenesen kormányra lép, igen könnyen elbukhat. És minden jel arra mutat – nem utolsó sorban a magyar kormány illiberális szirénhangjainak sugallatára, no meg a szervezet egyes vezetőinek (ultra)konzervatív/nacionalista és intoleráns ideológiája miatt –, hogy a szövetség az ellentüntetők, a nacionalizmus partnere lesz. Különös, különös ízlés ez – és a választói akarat figyelmen kívül hagyása – hiszen ezzel közép és főként hosszú távon, csak veszíthetünk, ugyanis ellenünk fordítható, sőt eleve ellenünk irányul. Ne legyen igazam.

2017/03/14

Haditudósítás-féleség

Haditudósítás-féleség

Hogyha a háború a politika nagyon sajátos, és fájdalmas eszközökkel való folytatásának módja, akkor a politika maga még innen van a gyilkos fegyverek, halálhörgés és menekülés, stb., a pusztítás apokaliptikus képeinél, de ami a jelenleg kibontakozó „paloták harcát” illeti az indulatok lassan éppen olyan gyilkosak, mint háborúban szoktak. A decemberi választásokat követően a háború, olyan lendülettel indult, mely lendület megbénítja már-már a teljes ügyintézést, a kormányozhatóságot fenyegeti; felforgatja a törvénykezés megszokott ritmusát és átírja a prioritásokat; olyan manőverekbe, állásfoglalásokba, stb., kényszeríti bele az igazságszolgáltatás, szereplőit és intézményeit, mely békeidőben nem sajátja annak, és következésképpen hadi üzemmódra állították át az összes föllelhető és működtethető erőforrást, egyik és másik oldalon is. Mind az elnök és a neki, ha nem is föltétlenül formálisan, de legalábbis a lojalitások kialakult rendje szerint alárendelt intézmények, és ellenzéki pártok, mind a kormány és a mögötte álló pártok – és itt csak a rend kedvéért, hadd monjduk el, hogy nemcsak a formális koalíció pártjai és képviselői, hanem az RMDSz testületileg[1], míg a többi ellenzéki párt egy-egy esetben vagy képviselő által – háborúban állnak egymással. És mint ahogy az várható volt a kiterjedt és gátlástalan, olykor nemtelen eszközökkel vívott háború tétje a korrupció, illetve a korrupció-ellenes politika. Annak újratervezése, átalakítása, illetve napirendről való gyors levétele, másfelől meg annak folytatása, sőt már bevett formában és  módszerekkel történő megerősítése. Mindkét fél átlépett már több Rubicont is[2], polarizálták és radikalizálták, egymás ellen fordítottak minden olyan – egyelőre a törvényhozással, kormányzással, igazságszolgáltatással, és persze általában politikával foglalkozó – intézményt, melyet a háború szabályai szerint, egymás ellen fordíthattak és harcra foghattak. De, mint minden háború katonákat követel az egyszerű emberek köréből és az utca hangját, a vox populit, mindkét fél megszólította, állásfoglalásra kényszerítette. Első körben az elnök és holdudvara volt sikeresebb a mozgosítással, azután a kormánypárt próbálkozott több-kevesebb sikerrel. A tüntetéssorozatnak nincs vége, bármikor újra mozgosíthatók az egymásnak feszülő csoportok, a harci cselekményeket figyelemmel követik és minden bizonnyal be fognak avatkozni, ha szükségét érzik, illetve ha szólítják őket. Más kérdés, hogy egyik oldalon a korrupciót nem lehet szászlóra tűzni, a korruptak fölmentését (márcsak a szövetségi rendszerből EU, és NATO, jövő erős nyomás hatására sem) nem lehet jelszavakba foglalni, ezért olyan módon kell megfogalmazni, hogy az még valamelyest a nép számára is érthető legyen és ezért aztán végtelenül lebutított, a nacionálkommunista jelszavakat idéző módon vetik föl és hirdetik transzparensek. A másik oldal bátran és határozottan előáll a korrupció-ellenes föllépés megvédéséért, másik irányba eltúlozva és kritikátlanul elfogadva a bűnüldöző szervek ténykedését, mely a maga során egyáltalán nem mentes a politikai befolyásoltságtól és korrupt föllépésektől. A csatát pusztán az utcán, a vox populi egymást túlkiabáló jelszavaival nem lehet eldönteni, jogi kompetenciákra, politikai intelligenciára, kompormisszumkészségre és főként a legnagyobb hiánycikkre, hitelességre és tisztességes politikusokra/politizálásra lenne szükség ahhoz. A nagyméretű spontán tüntetések és képviselőiknek igaza van abban, hogy a „korrupció öl” és határozottan föl kell lépni ellene, de érzéketlenek a túlkapásokkal szemben, melyek végső soron szintén korrupciós termékek, idegenek a megvédeni óhajtott demokratikus, a fékek és ellensúlyok, a hatalommegosztás elveinek tiszta játékszabályaitól. Az ártatlanság vélelme, az ügyészség túlkapásai elleni hatékony védekezés lehetősége, az egyéni szabadságjogok védelme, éppen úgy a liberális demokrácia intézményi működésének a feltételei, mint ahogy legitim a korrupció ellenes föllépés követelése is. Ez nem választás kérdése, hanem is-is (win-win) kérdés, csak mindkét alapelv-csomag tiszteletben tartása vezethet el azoknak az eszméknek az uralmához, melyeket egyébként a vox populi határozottan kifejez.
Ezt a tisztességes és szabad sajtó nagyban segíthetné, ha a média meglévő fórumai és intézményei képesek lennének kivonni maguk a harci retorikából és logikából, ha független hangként, el nem kötelezett félként kezelnék az ügyet, de erről a legtöbb esetben szó sincs. A médiák – kialakult táncrendjük szerint – pillanatok alatt maguk is polarizálódtak, egyik vagy másik fél érdekei szerint termelik a torz és hamis, azt is mondhatnám korszerű, hiszen az alternatív tények és posztigazságok korában, ez már így dukál, tartalmaikat, szinte instant működtetni kezdték manipulatív álhírgyáraikat. Az elektronikus csőcselék is csúcsra járatja bevett, elfogult és kizárólagos, türelmetlen és irracionális kliséit (a bulshitgenerátorokat), gyülölködik, uszít és lehurrog minden kompromisszumos megoldási lehetőséget. Így alakul a háborús hisztéria, így szabadulnak el az indulatok és radikalizálódnak az álláspontok, merevednek meg az állóháború frontjai, mélyülnek az árkok, válnak kibékíthetetlenekké, amúgy kompromisszumos, és ésszerű módon megoldható ügyek. Egyik oldalon egyre hangosabban követelik a még csak meggyanusítottak, vagy megvádoltak azonnali meg- és elítélését, és végső soron a teljes politikai osztály korruptként való megbélyegzését, másik oldalon akár a bizonyítottan korruptak fölmentését is, a további korrupció-ellenes föllépés törvényi ellehetetlenítését.
Egyre inkább, haditudósító szerepbe kényszerült, elemző legyen a talpán, aki el tud igazodni a csata állását, és még inkább kimenetelét illetően. Az Alkotmánybíróság döntését és indoklását követően úgy tetszik, hogy az önmagát nemrég agyonfényező, DNA és a legfőbb ügyész – ergo az elnök – térfelén pattog a labda. És az sem túlzás, hogy a tévedést követően, a két vezető ügyész lemondását kérje a kormány, és az őt támogató parlamenti többség. (Hivatali visszaélés és szabálytalan eljárás volt, az ominózus kormányrendelet keletkezéstörténetének DNA-s kivizsgálási kísérlete, hiszen a kormánynak jogában áll egy-egy – akár sürgösségi – rendelet időszerűségének, hasznosságának mérlegelése és szabályba foglalása, kihírdetése, stb. Ezt csak a parlament a maga politikai eszközeivel bírálhatja fölül, illetve, amennyiben törvénytelenség gyanúja merül föl az Ab dönthet felőle. Ha az ügyészség a kormány politikájának tartalmi részével kapcsolatban is eljárást indíthat mi értelme még a demokratikus választásoknak? Hogyan viheti véghez bármelyik párt, vagy parlamenti többség választásokkor megígért politikáját? A DNA az ügyészállam képviselőjeként lépett föl az ügyben, meggondolatlanul és nyilvánvalóan politikai indíttatásból próbált vizsgálódni és büntetőjogi ügyet kreálni, az amúgy elhibázott – még egyszer a parlament által elvetett – rendelettel, illetve meghozásának körülményeivel kapcsoaltban, és ezt mostmár az Ab megfellebbezhetetlenül kimondta és részletesen meg is indokolta. Mint, ahogy túlzás és fölösleges fenyegetés volt az elnököt elítélő/fenyegető parlamenti állásfogalás, hiszen az elnök az Ab-hez fordult normakontrollt kérve, amihez joga volt, és felhatalmazása, ezt megtagadni nem lehet tőle, és ezzel nem is befolyásolta az alkotmánybíróság döntését, stb.) Ráadásul (szinte azt mondtam normális körülmények között, de hát hol és mikor vannak „normális körülmények”?), ez nem kellene az elv- és szabályszerű korrupció-ellenes politika végét jelentse. Azután meg a volt igazságügy-miniszter is lemondott, stb. A parlamenti többség is fölhagyhatna a már leszavazott ominózus 13-as sürgösségi Kormányrendelet tartalmának más formában való visszacsempészéséről a törvénykezés szintjén, a parlamentben, sőt, úgyszintén lemondhatna, egyéb még radikálisabb korruptmentegető törvény és paragrafus-javaslatok gyártásáról.
Szép lassan a háborúnak több a nem szándékolt áldozata (colateral demages), mint a politikai hozadéka, mindkét fél számára: ceterum censeo, most kellene leállni, de hát, csodák márpeniglen nincsenek!





[1] Korrupciós ügyben sem látok jobb lokuszt, politikai értelemben vett regisztert, az RMDSz számára, mint megpróbálni a lehető legkisebb komrpomisszum árán középen maradni, nem elköteleződni a harcbn álló felek egyike mellett sem. Ehhez viszont abból kellett volna/kellene kiindulni, hogy a romániai korrupció ügye, nem etnikai kérdés, és ezért egy semleges, közbülső álláspont az RMDSz részéről nagyon is legitím és tisztességes. Csakhogy ez az amit a szövetség – elhibázott módon – késlekedik kimondani, és követlezetesen etnikai keretben értelmezi saját meggyanusított, vagy megvádolt, sőt már véglegesen elítélt korruptjainak ügyét. Ezzel együtt sokáig úgy tűnt – következetlenül ugyan – , de ezt a középső helyet választották, igyekeznek a kiegyensúlyozó, még vállalható politikát folytatni, de ez már a múltté. A szövetség magatartása az elnök-ellenes parlamenti nyilatkozat megszavazásakor, illetve saját törvény-,  illetve módosító javaslatai a korrupció büntethetőségével kapcsolatban egyértelműen a PSD térfelére lökték a szevezetet. Nehéz, nagyon nehéz lesz visszatalálni középre, ha a reakciós és visszafele mutató álláspontokat nem csak pillanatnyi kényszerűségből tolerálja, hanem az ilyen szabályozásoknak és politikának maga a szövetség a kezdeményezője!
[2] Nem állítom, hogy mindkét fél ne lenne következetes, abban a harci logikában és retorikában, amit követ, azt viszont igen, hogy ennek a logikának és retorikának a meghaladására lenne szükség, a feszültség oldása, a tisztes kompromisszumok megtalálása érdekében. És azt is, hogy ez utóbbi áll legközelebb ahhoz, amit közérdeknek nevezhetünk. Úgy tűnik az elnök és harcostársainak áll a zászló, ami a korrupció valós tényének és felszámolási igényének kérdését illeti, és ő az, aki a nemzetközi, pontosabban a politikai nyugat regiszterében képes megfogalmazni a problémát – és ez nagy előnnyel jár a parlamenti többséggel szemben akár. De a DNA visszaélései is reálisak, védhetetlenek azok a túlkapások, és titkosszolgálati összefonódások, elfogultságok és a politikai befolyásoltság, melyek az utóbbi időben lelepleződtek, égbekiáltóak. Igaz ugyan, hogy Dragnea és társai (intellektuális restségből?, tudatlanságból?, rossz politikai számításból? – ez nem világos) képtelenek pontosan, és árnyaltan, a politikai nyugat számára is érthető/értelmezhető módon, stb., megfogalmazni kifogásaikat, kialakítani politikai álláspontjukat. De az ügyészi túlkapások szintén korrupciós ügyletek és mint ilyenek megszüntetésén munkálkodni legitim. Ha nem a hivatali visszaélés büntethetőségének a fölszámolását tűzték volna zászlójukra – és persze, ha az „altő űntrébáré” miniszter és apparátusa kommunikálni tudott volna – , hanem ama paragrafus egyértelművé tételét, pontos definícióját az Ab értelmezésének megfeleleőn, próbálták volna módosítani, talán a háború sem robban ki. 

2017/03/07

Kockacukor és rabiga

Kockacukor és rabiga

A kortárs társadalomtudományok (különösen a politikai szociológia, illetve antropológia) tartoznak azzal, hogy világossá tegyék, illetve elmagyarázzák, hogy miért váltunk ennyire vulnerábilisakká, a minket érő információözön manipulatív tartalmaival szemben. Hogy mikor, hol, és miért veszítettük el azokat a kritikai – értékekből, ízlésből, érdeklődésből és intuícióból, stb., szőtt – szűrőinket, melyek segítségével elboldogultunk a világban? A mélyebb összefüggéseket és a világ dolgait, mintha jobban megértették volna és pragmatikusabban viszonyultak volna hozzá őseink, mint mi magunk tesszük, GPS-ek és több, mint pontos időmérő eszközök tulajdonában (Arthur E. Imhof). Az idő zsarnoksága (Th.H.Eriksen), a felfokozott, fölgyorsult élet viselt meg és tett képtelenné, hogy megéljük a pillanatot, vagy a manipuláció okozza, hogy a fast food és az internet világában képteleneknek bizonyulunk „saját időnket élni”, megtalálni nemcsak a ritmust (slow food?), hanem az összefüggések meglátásához szükséges tér/időbeli távolságot, ahonnan látszanak a valós dolgok?  A szociális hálót elözönlő carpe diem-et dicsőítő idézetek, coelhióságok, semmitmondó bölcsességek özöne által, azt hiszem ezt, az elveszett „lassú idő”, és ritmus iránti sóvárgást fejezik ki, nagyon sokan. Az álhíreket, alternatív tényeket és igazságokat (dívatos POSZTságokat), a frenetikusan felgyorsult idő, no meg annak hajszolása, teszi legitimmé, elfogadott gyakorlattá. Az, hogy képtelenek vagyunk percre is leállni és a dolgok mögé nézni, a MÉLYEBB ÖSSZEFÜGGÉSeket észrevenni. És ez az amit kihasználnak a hatalom szemfüles ágensei, ravasz és gátlástalan spin doctor-ok és politikusok hada, akik  a manipulációt, a hazudozást és megtévesztést, a félrevezetést tekintik a politikai kommunikáció lényegének, uralmuk talapzatának. De nem azt a moralizáló kérdést tekintem fontosnak (bár önmagában az is vizsgálandó), hogy miért manipulálnak a hatalmasok és kiszolgálóik, hanem azt, hogy miért fogadjuk/ák el, miért hagyjuk/ák magu(n)kat megvezetni? A dolog két oldala szorosan összefügg, hiszen, ha a manipulálókat kérdezzük ők azt mondják – és ez a POPULIZMUS lényege – , hogy mi valóban nem az igazságot, viszont éppen azt  mondjuk, amit hallani akartok, amire fogyasztói igény van, akár az ideológiák terén is, a kényelmes áligazságokat és mézes hazugságokat, amire, mint utolsó generációs kütyüre, vevők vagytok. És ez már nem elsősorban morális, és nem is hatalomtechnikai, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés (oktatási/nevelési, gazdasági, és közösségi, stb., stb.), amire megfelelő választ kellene adni ahhoz, hogy a leleplezést követően, változtassunk a helyzeten. Azt feltételezem, hogy a FOGYASZTÓI TÁRSADALOM és a neki megfelelő mentalitás (a fogyasztói kultúra) az egyik olyan tényező, mely sebezhetővé tesz az információdömpinggel szemben, az idő felgyorsulásának és a frenetikus rohanásnak egyik központi oka a fogyasztás hajszolása (többek között a lassú fölhalmozással szemben, akár az ismeretek, az elmélyült tudás tagadásával is). Az, hogy semmire sincs időnk, hogy ha mégis van, akkor viszont „nem érünk rá” , a türelmetlenség lehetetlenné teszi a saját ritmusunk megtalálását, megélését.
Társadalmunkban, mely továbbra is a hiány és a relatív szegénység társadalmi alakzataira (kultúrájára), tereire és intézményeire épül, a leghatékonyabb politikai kínálat az egyre nagyobb méretű (volumenű, még ha nem is minőségű) FOGYASZTÁS ÍGÉRETE. Régiónkban, a fogyasztói társadalom csupán a rendeszervált(ás)ozásokkal indult, és egyre inkább az egysíkú státusváltás, a profitálók és gyanúsan meggazdagodók státusszimbólumává vált. A jelenség, főként annak tömeges elterjedése, előzmény nélküli és ezért különösen csábító, igen sokaknak a felemelkedés egyetlen útjának tűnik föl, míg a társadalom nagyrésze számára délibábos illúzió, elérhetetlen és ezért egyre inkább mitológiai magasságokba emelt vágyálom. Az „az vagy amit, és főként amennyit fogyasztasz” – igen sokak számára egyféle univerzális korszellemként van jelen az életében, a felpörgetett fogyasztói vágyak a globalizáció és homogenizáció hordozói. Szinte mindenki „legokosabb telefont”, legmenőbb cuccokat, kütyüket és járműveket akar, elfogadja, sőt igényli a tömegtermelés eredményeinek egyformaságát, a brand name termékek monoton – nem egyszer csupán a reklámokban megjelenő sokszínűsége mögötti – uniformizációt (amúgy is mindent Kínában gyártanak!). A FOGYASZTÁS egyáltalán NEM ESZKÖZE A LÉTFENNTARTÁSNAK, hanem CÉLJA. Nem kelléke még a megelégedett jóllétnek sem, mert a tömegtermékekbe bekalkulált és betáplált gyors elévülési idő folytán, újabb fogyasztói igények keletkeznek, (érdemes lenne saját társadalmunkban is részletesen megvizsgálni a tárgyak, fogyasztási cikkek, elévülési idejének felgyorsulását, hogy pontosan lássuk a folyamatot), újabb fogyasztási ciklus indul. A TÖBBSÉG ELFOGADJA A FOGYASZTÁST, illetve, régiónkban, és a második-harmadik-N-edik világban, ANNAK ILLÚZIÓJÁT, olyan CÉLként, amelyért akár nemzedékre  kiható áldozatokat érdemes hozni (régebb ezt a felhalmozás vágya jelentette), félretéve az emberi életmódok mindem más reális és/vagy lehetséges formáját, fejest ugorva a fogyasztói versengésbe, és rendszerint elsülyedve abban. A feltörekvés, és gyorsaságának felpörgetése egyre inkább öncél, ami képes eltakarni a legfontosabb dolgokat is, akár az egyéni egészségről, akár a környezet épségéről, az egészséges életmódról, a megelégedettségről, vagy boldogságról, stb., legyen is szó. Az idő zsarnoksága a fogyasztói igényekkel páhuzamosan jelentkezik, hogy ez nem természetes, illetve hogy szükségünk van egy másik időhasználati módra, a lassú időre is (Th.H.Eriksen), az kevesek számára nyilvánvaló.
A fogyasztói társadalom, és a neki megfelelő kultúra globális térnyerése önmagában nem elítélendő fejlemény, sőt, ha úgy tetszik a fejlődés mutatója, feltéve, ha sikerül „tudatosan és felelősségteljesen használni” (Daniel Miller). A felelősség itt azt jelenti, hogy az egyéni és kollektív identitások nem csupán a fogyasztói szokások hivalkodó és (ön)reprezentációs célú fölmutatásán alapulnak, hanem egyéb, ettől független kritériumai is vannak az egyének és közösségek társadalmi státuszának és identitásának. Magyarán a decens, az elfogadott és tisztességesnek tekintett élet, a jóllét nem csak a fogyasztói hierarchiákban elfoglalt hely, hanem a morális, vagy a tradicionális értékekhez való pozitív viszonyulás is érték. A fogyasztói kultúra egysíkú, és mennyiségi versengésre alapozott, stb., életmódjain kívül is van értékes és értelmes élet, mégha többleterőfeszítést is igényel annak fölfedezése.

A fogyasztói társadalom manipulálhatósága abban nyilvánul meg a leginkább, hogy A HATALOM A VALÓDI SZABADSÁGOT úgy és azáltal KORLÁTOZZA, hogy cserében A FOGYASZTÁS ILLÚZIÓJÁT KÍNÁLJA (Daniel Miller), a leggyakrabban olyanoknak (is), akik csak a reklámokat fogyaszthatják, a fényes illúziót, a luxus és a jólét reprezentációját (Jean Baudrillard). A gazdagság, mely a fogyasztás mennyiségében (és megengedem, olykor minőségében is) jelentkezik, előbbre való az ideológiai, értékrendbeli, elvi meggondolásoknál, nemcsak a politikusok oldalán, hanem a fogyasztóként élő tömeg számára is. A demokratikusnak tűnő választásokkor pedig nem ideológiai alapon, hanem FOGYASZTÓI vágyak szerint alakul ki a TÖBBSÉG. A közszférában MEGDUPLÁZOTT FIZETÉSEK ÍGÉRETE – és nem, a nagyon is kétséges, valósága – , AZ ORSZÁGOS MÁKONY, a politikai hatalom, legitímként felfogott alapja.