2017/03/14

Haditudósítás-féleség

Haditudósítás-féleség

Hogyha a háború a politika nagyon sajátos, és fájdalmas eszközökkel való folytatásának módja, akkor a politika maga még innen van a gyilkos fegyverek, halálhörgés és menekülés, stb., a pusztítás apokaliptikus képeinél, de ami a jelenleg kibontakozó „paloták harcát” illeti az indulatok lassan éppen olyan gyilkosak, mint háborúban szoktak. A decemberi választásokat követően a háború, olyan lendülettel indult, mely lendület megbénítja már-már a teljes ügyintézést, a kormányozhatóságot fenyegeti; felforgatja a törvénykezés megszokott ritmusát és átírja a prioritásokat; olyan manőverekbe, állásfoglalásokba, stb., kényszeríti bele az igazságszolgáltatás, szereplőit és intézményeit, mely békeidőben nem sajátja annak, és következésképpen hadi üzemmódra állították át az összes föllelhető és működtethető erőforrást, egyik és másik oldalon is. Mind az elnök és a neki, ha nem is föltétlenül formálisan, de legalábbis a lojalitások kialakult rendje szerint alárendelt intézmények, és ellenzéki pártok, mind a kormány és a mögötte álló pártok – és itt csak a rend kedvéért, hadd monjduk el, hogy nemcsak a formális koalíció pártjai és képviselői, hanem az RMDSz testületileg[1], míg a többi ellenzéki párt egy-egy esetben vagy képviselő által – háborúban állnak egymással. És mint ahogy az várható volt a kiterjedt és gátlástalan, olykor nemtelen eszközökkel vívott háború tétje a korrupció, illetve a korrupció-ellenes politika. Annak újratervezése, átalakítása, illetve napirendről való gyors levétele, másfelől meg annak folytatása, sőt már bevett formában és  módszerekkel történő megerősítése. Mindkét fél átlépett már több Rubicont is[2], polarizálták és radikalizálták, egymás ellen fordítottak minden olyan – egyelőre a törvényhozással, kormányzással, igazságszolgáltatással, és persze általában politikával foglalkozó – intézményt, melyet a háború szabályai szerint, egymás ellen fordíthattak és harcra foghattak. De, mint minden háború katonákat követel az egyszerű emberek köréből és az utca hangját, a vox populit, mindkét fél megszólította, állásfoglalásra kényszerítette. Első körben az elnök és holdudvara volt sikeresebb a mozgosítással, azután a kormánypárt próbálkozott több-kevesebb sikerrel. A tüntetéssorozatnak nincs vége, bármikor újra mozgosíthatók az egymásnak feszülő csoportok, a harci cselekményeket figyelemmel követik és minden bizonnyal be fognak avatkozni, ha szükségét érzik, illetve ha szólítják őket. Más kérdés, hogy egyik oldalon a korrupciót nem lehet szászlóra tűzni, a korruptak fölmentését (márcsak a szövetségi rendszerből EU, és NATO, jövő erős nyomás hatására sem) nem lehet jelszavakba foglalni, ezért olyan módon kell megfogalmazni, hogy az még valamelyest a nép számára is érthető legyen és ezért aztán végtelenül lebutított, a nacionálkommunista jelszavakat idéző módon vetik föl és hirdetik transzparensek. A másik oldal bátran és határozottan előáll a korrupció-ellenes föllépés megvédéséért, másik irányba eltúlozva és kritikátlanul elfogadva a bűnüldöző szervek ténykedését, mely a maga során egyáltalán nem mentes a politikai befolyásoltságtól és korrupt föllépésektől. A csatát pusztán az utcán, a vox populi egymást túlkiabáló jelszavaival nem lehet eldönteni, jogi kompetenciákra, politikai intelligenciára, kompormisszumkészségre és főként a legnagyobb hiánycikkre, hitelességre és tisztességes politikusokra/politizálásra lenne szükség ahhoz. A nagyméretű spontán tüntetések és képviselőiknek igaza van abban, hogy a „korrupció öl” és határozottan föl kell lépni ellene, de érzéketlenek a túlkapásokkal szemben, melyek végső soron szintén korrupciós termékek, idegenek a megvédeni óhajtott demokratikus, a fékek és ellensúlyok, a hatalommegosztás elveinek tiszta játékszabályaitól. Az ártatlanság vélelme, az ügyészség túlkapásai elleni hatékony védekezés lehetősége, az egyéni szabadságjogok védelme, éppen úgy a liberális demokrácia intézményi működésének a feltételei, mint ahogy legitim a korrupció ellenes föllépés követelése is. Ez nem választás kérdése, hanem is-is (win-win) kérdés, csak mindkét alapelv-csomag tiszteletben tartása vezethet el azoknak az eszméknek az uralmához, melyeket egyébként a vox populi határozottan kifejez.
Ezt a tisztességes és szabad sajtó nagyban segíthetné, ha a média meglévő fórumai és intézményei képesek lennének kivonni maguk a harci retorikából és logikából, ha független hangként, el nem kötelezett félként kezelnék az ügyet, de erről a legtöbb esetben szó sincs. A médiák – kialakult táncrendjük szerint – pillanatok alatt maguk is polarizálódtak, egyik vagy másik fél érdekei szerint termelik a torz és hamis, azt is mondhatnám korszerű, hiszen az alternatív tények és posztigazságok korában, ez már így dukál, tartalmaikat, szinte instant működtetni kezdték manipulatív álhírgyáraikat. Az elektronikus csőcselék is csúcsra járatja bevett, elfogult és kizárólagos, türelmetlen és irracionális kliséit (a bulshitgenerátorokat), gyülölködik, uszít és lehurrog minden kompromisszumos megoldási lehetőséget. Így alakul a háborús hisztéria, így szabadulnak el az indulatok és radikalizálódnak az álláspontok, merevednek meg az állóháború frontjai, mélyülnek az árkok, válnak kibékíthetetlenekké, amúgy kompromisszumos, és ésszerű módon megoldható ügyek. Egyik oldalon egyre hangosabban követelik a még csak meggyanusítottak, vagy megvádoltak azonnali meg- és elítélését, és végső soron a teljes politikai osztály korruptként való megbélyegzését, másik oldalon akár a bizonyítottan korruptak fölmentését is, a további korrupció-ellenes föllépés törvényi ellehetetlenítését.
Egyre inkább, haditudósító szerepbe kényszerült, elemző legyen a talpán, aki el tud igazodni a csata állását, és még inkább kimenetelét illetően. Az Alkotmánybíróság döntését és indoklását követően úgy tetszik, hogy az önmagát nemrég agyonfényező, DNA és a legfőbb ügyész – ergo az elnök – térfelén pattog a labda. És az sem túlzás, hogy a tévedést követően, a két vezető ügyész lemondását kérje a kormány, és az őt támogató parlamenti többség. (Hivatali visszaélés és szabálytalan eljárás volt, az ominózus kormányrendelet keletkezéstörténetének DNA-s kivizsgálási kísérlete, hiszen a kormánynak jogában áll egy-egy – akár sürgösségi – rendelet időszerűségének, hasznosságának mérlegelése és szabályba foglalása, kihírdetése, stb. Ezt csak a parlament a maga politikai eszközeivel bírálhatja fölül, illetve, amennyiben törvénytelenség gyanúja merül föl az Ab dönthet felőle. Ha az ügyészség a kormány politikájának tartalmi részével kapcsolatban is eljárást indíthat mi értelme még a demokratikus választásoknak? Hogyan viheti véghez bármelyik párt, vagy parlamenti többség választásokkor megígért politikáját? A DNA az ügyészállam képviselőjeként lépett föl az ügyben, meggondolatlanul és nyilvánvalóan politikai indíttatásból próbált vizsgálódni és büntetőjogi ügyet kreálni, az amúgy elhibázott – még egyszer a parlament által elvetett – rendelettel, illetve meghozásának körülményeivel kapcsoaltban, és ezt mostmár az Ab megfellebbezhetetlenül kimondta és részletesen meg is indokolta. Mint, ahogy túlzás és fölösleges fenyegetés volt az elnököt elítélő/fenyegető parlamenti állásfogalás, hiszen az elnök az Ab-hez fordult normakontrollt kérve, amihez joga volt, és felhatalmazása, ezt megtagadni nem lehet tőle, és ezzel nem is befolyásolta az alkotmánybíróság döntését, stb.) Ráadásul (szinte azt mondtam normális körülmények között, de hát hol és mikor vannak „normális körülmények”?), ez nem kellene az elv- és szabályszerű korrupció-ellenes politika végét jelentse. Azután meg a volt igazságügy-miniszter is lemondott, stb. A parlamenti többség is fölhagyhatna a már leszavazott ominózus 13-as sürgösségi Kormányrendelet tartalmának más formában való visszacsempészéséről a törvénykezés szintjén, a parlamentben, sőt, úgyszintén lemondhatna, egyéb még radikálisabb korruptmentegető törvény és paragrafus-javaslatok gyártásáról.
Szép lassan a háborúnak több a nem szándékolt áldozata (colateral demages), mint a politikai hozadéka, mindkét fél számára: ceterum censeo, most kellene leállni, de hát, csodák márpeniglen nincsenek!





[1] Korrupciós ügyben sem látok jobb lokuszt, politikai értelemben vett regisztert, az RMDSz számára, mint megpróbálni a lehető legkisebb komrpomisszum árán középen maradni, nem elköteleződni a harcbn álló felek egyike mellett sem. Ehhez viszont abból kellett volna/kellene kiindulni, hogy a romániai korrupció ügye, nem etnikai kérdés, és ezért egy semleges, közbülső álláspont az RMDSz részéről nagyon is legitím és tisztességes. Csakhogy ez az amit a szövetség – elhibázott módon – késlekedik kimondani, és követlezetesen etnikai keretben értelmezi saját meggyanusított, vagy megvádolt, sőt már véglegesen elítélt korruptjainak ügyét. Ezzel együtt sokáig úgy tűnt – következetlenül ugyan – , de ezt a középső helyet választották, igyekeznek a kiegyensúlyozó, még vállalható politikát folytatni, de ez már a múltté. A szövetség magatartása az elnök-ellenes parlamenti nyilatkozat megszavazásakor, illetve saját törvény-,  illetve módosító javaslatai a korrupció büntethetőségével kapcsolatban egyértelműen a PSD térfelére lökték a szevezetet. Nehéz, nagyon nehéz lesz visszatalálni középre, ha a reakciós és visszafele mutató álláspontokat nem csak pillanatnyi kényszerűségből tolerálja, hanem az ilyen szabályozásoknak és politikának maga a szövetség a kezdeményezője!
[2] Nem állítom, hogy mindkét fél ne lenne következetes, abban a harci logikában és retorikában, amit követ, azt viszont igen, hogy ennek a logikának és retorikának a meghaladására lenne szükség, a feszültség oldása, a tisztes kompromisszumok megtalálása érdekében. És azt is, hogy ez utóbbi áll legközelebb ahhoz, amit közérdeknek nevezhetünk. Úgy tűnik az elnök és harcostársainak áll a zászló, ami a korrupció valós tényének és felszámolási igényének kérdését illeti, és ő az, aki a nemzetközi, pontosabban a politikai nyugat regiszterében képes megfogalmazni a problémát – és ez nagy előnnyel jár a parlamenti többséggel szemben akár. De a DNA visszaélései is reálisak, védhetetlenek azok a túlkapások, és titkosszolgálati összefonódások, elfogultságok és a politikai befolyásoltság, melyek az utóbbi időben lelepleződtek, égbekiáltóak. Igaz ugyan, hogy Dragnea és társai (intellektuális restségből?, tudatlanságból?, rossz politikai számításból? – ez nem világos) képtelenek pontosan, és árnyaltan, a politikai nyugat számára is érthető/értelmezhető módon, stb., megfogalmazni kifogásaikat, kialakítani politikai álláspontjukat. De az ügyészi túlkapások szintén korrupciós ügyletek és mint ilyenek megszüntetésén munkálkodni legitim. Ha nem a hivatali visszaélés büntethetőségének a fölszámolását tűzték volna zászlójukra – és persze, ha az „altő űntrébáré” miniszter és apparátusa kommunikálni tudott volna – , hanem ama paragrafus egyértelművé tételét, pontos definícióját az Ab értelmezésének megfeleleőn, próbálták volna módosítani, talán a háború sem robban ki. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése