Hova álljunk?

Hova álljunk?

Minden jel szerint a választásokon elnyert formális felhatalmazás önmagában elégtelen ahhoz, hogy egy kormánytöbbség legitimitása gyors olvadásnak ne induljon, és a biztos többség – még mielőtt működőképes kormányhatalommá alakulna – azonmód, el ne enyésszen. Ez több dolgot is igazolni látszik azzal kapcsolatban, hogy milyen is a természete a(z akár kezdetleges) liberális demokráciáknak, hogy populista és demagóg igéretek, illetve diskurzusok segítségével, közvetlenül és erőből nem alakítható illiberálissá, még Romániában sem. Magyarán abban a politikai/hatalmi berendezkedésben, melyet a román alkotmány kijelöl, a fékek és ellensúlyok rendszere, a hatalmi ágak viszonylagos elkülönítése (viszonylagos, mert minduntalan egymás térfelére tévednek, illetve szeretnék maguk alá gyűrni egyike a másikat), és a félelnöki rendszer, a kialakult törékeny és mégis hangos, illetve befolyásos civil társadalom (a „gyengék hatalma”), stb., egyelőre képes megvédeni a liberális demokrácia intézményeit. Látnunk kell a kialakult rendszer hátrányait, különösen az egymást obstruáló, folyton akadályozó és végül a kibontakozást, a jó kormányzatot (good governance), és a fejlődést, a decentralizációt elakasztó, megbénító, stb., stb., negatív következményeit is. Viszont a „győztes mindent visz” típusú játszma elakadt, és nem is látszik hogyan kerülhetne – legalábbis rövid távon – győztes pozícióba. A PSD és kormányzó társa, a szedett-vedett ALDE elindult egy arrogáns, többségi és hatalmi pozícióból való kommunikáció, és az illiberális, a fennálló egyensúlyi rendszert fölborító politizálás útján (nevezhetjük ezt bátran Orbán-modellnek – már csak a közelségért is – amúgy persze ez eredetileg a putyini, azután erdogani és trumpi kalandorpolitika útja is) akkor, amikor sürgösségi kormányrendelettel próbálta vissszafordítani a korrupció-ellenes politikai harcot, megvédeni saját megvádolt-, fölmenteni már elítélt potentátjait. De szemmel láthatóan sikertelen volt a próbálkozása. Az ALDE már-már szétesése, a PSD belső konfliktusai és mélyülő törésvonalai jól jelzik (legerősebb ellentét kétségtelen az egyre mélyülő Ponta-Dragnea párharc, ami komoly fenyegetés a PSD egységére nézve), hogy az illiberális lendületre épülő hatalmi politizálás csatát veszített – persze, messze van még a háború vége – és a visszavonulás, a kihátrálás ösvényei is dudvásak, illetve nehezen fölfedezhetők. Szó sincs arról, hogy a tüntetők, vagy az elnök, az igazságszolgáltatás, vagy akár a politikai nyugat nyomására, a hatalom belátta volna tévedését és a korrupció-ellenes politizáláshoz csatlakozott volna, viszont letett az erőből való rendeleti úton hozott törvénymódosítás(ok)ról. De korrupt vezéreinek megvédése sem került le napirendről, és ezért továbbra is minden igyekezetével a DNA lejáratásán dolgozik, bevetve az összes olyan médiát (is), mely befolyása alatt áll, az alternatív tények világába kalauzolva hallgatóságát. A vita, a törvénymódosítás(ok) és az ebben megnyilvánuló hatalmi játszma viszont, visszakerült a parlamentbe, illetve a törvényesség felügyelete az Alkotmánybírósághoz, oda, ahol a liberális demokrácia játékszabályai szerinti helyük van. (Ez, akárhogyan is igyekeznek kormánypárti médiák és elemzők eltussolni, a vox populi részleges győzelme /is/, mely pozitív következményekkel jár a demokratikus intézményi rend fönntartására, a civil kontroll pedig továbbra is aktív játékos marad, és szankcionálni fog mindenféle újabb „illiberális” kísérletet.)

A bajba került (túl)hatalom esete azt is megmutatja, hogy a demokrácia nemcsak formaság, hanem tartalmi vonatkozása legalább annyira fontos, mint a választások formai követelményeinek a betartása. Mint kiderült, nem lehet a populista/baloldali ígéretekkel választásokat nyerni, majd egészen más célokra – nevezetesen a saját korruptak megvédésére, a korrupció-ellenes politikák fölszámolására – használni, a megszerzett hatalmat. A gyakran lesajnált, kezdetlegesnek mondott liberális demokráciának Romániában, van saját immunrendszere, és ez több lábon áll. Egyfelől ehhez tartozik a formális elnöki hivatal – bár Băsescu képes volt éppen az ellenkezőjével, azaz az illiberalizmus bevezetésével kísérletezni, mint mostanra kiderült sikertelenül – másfelől, az utca, a tüntetők hangja és követeléseik, határozott föllépésük. Észre kell venni, hogy a sorozatos és nagy tömegeket megmozgató tüntetések „szimbolikus hatékonyságát” az adja, hogy az elmúlt lassan három évtízedben, a ’89-es, és főként az azt követő kilencvenes évek eleji hasonló tüntetésesorozatok, közülük is leginkább az Egyetem-téri sorozat, időről-időre megerősítést nyernek. Bár a „Golaniádát” véresen elfojtották (NB! Iliescut és Romant éppen ezekben a hetekben citálták ügyészségre és jelentették fel bíróságon, akkor viselt dolggaikért), a modell, a forma, fennmaradt és minden alkalommal (pl. Colectiv-tragédiát követően is) csak megerősödik, új kifejezőeszközökkel gazdagodik, de mtivációit, hangulatát és érzelmi töltetét tekintve „ismétli magát”. A mozgosítás, a reszvétel tapasztalata, a kreatívok és jelszavak, az „indulók” és kiáltványok, olyan kohéziót termelnek, mely azt sugallja, hogy a tüntetők a „jó, a progresszív” oldalon állnak. Ezt az érzést és magatartást nyugodtan nevezhetjük civil alapú társadalmi kohéziónak (vagy állampolgári nacionalizmusnak), mely túlmutat a szokványos „nemzeti kohézión”/nacionalizmuson. Fontos megfigyelni, hogy egy új generáció, megváltozott körülmények között, és megváltozott élettapasztalattal, no meg újfajta mozgosítási, kommunikációs eszközök segítségével, stb., képesek megismételni, és ezzel kontinuitást biztosítani az „eredeti” immár lassan törénelmivé öregedő, mozgalomnak, az akkor spontán módon kialakult paradigmának. Mi más lenne ez, mint egy alulról szerveződő „kitalált hagyomány”, sajátosan fölépített tradíció, melyhez szívesen és önként kapcsolódnak fiatalok? Nem mellékes, hogy a kisebbségek, mindenekelőtt a rommagyar közösség fiataljai is szívesen megmártóznak a hangulatban, egyenlő partnerként, részvevőként érezték/érzik benne magukat. (Igaz, hogy ez leginkább csak a nagyobb városokban – különösen Kolozsváron – volt jellemező, és kevésbé az elszigetelt, etnikailag homogén Székelyföldön, de azt hiszem az itteni állampolgári kohézió megtapasztalása mégis fontos társadalmi tapasztalat, az egész rommagyar közösség számára: egy új nemzedék is megtapasztalhatta az „eredeti” mozgalmak, nagyjából megőrzött, hangulatát!)

A most kialakuló politikai helyzet kihívás, és ugyanakkor demokrácia-vizsga az RMDSZ-nek. Próba, melyet, ha kitart PSD-s elkötelezettsége, a korrupció-ellenes harc felfüggesztése, illetve leállítása, saját korruptjainak védelme, a törvények ilyen jellegű módosítása mellett, vagy egyenesen kormányra lép, igen könnyen elbukhat. És minden jel arra mutat – nem utolsó sorban a magyar kormány illiberális szirénhangjainak sugallatára, no meg a szervezet egyes vezetőinek (ultra)konzervatív/nacionalista és intoleráns ideológiája miatt –, hogy a szövetség az ellentüntetők, a nacionalizmus partnere lesz. Különös, különös ízlés ez – és a választói akarat figyelmen kívül hagyása – hiszen ezzel közép és főként hosszú távon, csak veszíthetünk, ugyanis ellenünk fordítható, sőt eleve ellenünk irányul. Ne legyen igazam.