Vitte-e előbbre?

Vitte-e előbbre?

Az úgynevezett “székely kongresszus” kudarca már a célok kijelölésekor megjósolható volt, hiszen olyan (diskurzív regiszterben) nyelven, olyan célkitűzéseket fogalmaztak meg a szervezők, amelyek hibrid és egyszerre tradicionalista, valamint látszat-(poszt)-modernista tartalmakra való utalás mellett, az előbbi kereteiben maradtak. Magyarán semmiféle újat, vagy előremutatót nem célzott meg az, amit (elég különös módon) néhány sorban „A konferencia céljai, részletezőbben” címszó alatt fogalmaztak meg. Sőt, a kongresszus, mely egy nyögve-nyelősen felújított 115 éves hagyomány folytatása akart lenni, valójában konferenciának, rövid tudományos-szakmai előadások követhetetlenül hossszú és széles tematikát felölelő, bemutatása (párhuzamos monológok sora), lett. De a legnagyobb gond az volt és maradt, hogy szervezők, résztvevők és a gyér közönség (ha ugyan volt ott egyáltalán ilyen) képtelenek voltak valamelyes pontossággal is körülhatárolni, hogy mi a tudomány, a kutatás, a szakmai ismeretszerzés és tudás-termelés, másfelöl pedig a helyi vagy központi politika (politics), illetve közpolitikák (policies) közötti kapcsolat.

A jelzett ambivalencia megmutatkozott a meghívott előadók szakmai hátterének, társadalmi habitusának, a széles körén is, hiszen voltak ott a kutatók, tanárok, a tudás-businesben érdekeltek, különféle szakértők mellett szép számban, olyan helyi vagy magyarországi politikusok, akik önfényezésen kívül semmi másra nem használták (nem is nagyon tehették volna) az alkalmat. Már a szervezőkben sem merült föl, hogy ahhoz, hogy érdemi munka és eredményei lehessenek a kongresszusnak, vagy konferencia-sorozatnak, a viszonyokat, a közpolitikák alakításának szakmai beágyazottságát kellett volna tisztázni, kritikai éllel fölvetni, hogy az elmúlt időszak székelyföldi közpolitikái hogyan és miért bizonyultak kudarcosnak? És főleg, hogy hogyan lehetne ezen változtatni, a szakmai tudás, amit az előadók föl-, illetve bemutattak, hogyan válhat az elkövetkezőkben a közpolitika (sőt a közcselekvés – public action) sajátos hátterévé, állandó kontextusává, a szakértőiség hogyan alapozhatja meg a közcselekvést? Az előadások és a formálisan meg nem fogalmazott végkövetkeztetések (érdekes megfogalmazás a Kassay Jánosé, aki azt mondja „és ha nem is versenyképesek, de legalább életképesek legyünk”, vajon ez utóbbi bekövetkezhet az előbbi nélkül?) így semmit nem tettek hozzá, még ahhoz a nyilvánvalóan problematikus kérdéshez sem, hogy hogyan lehetne a Székelyföld esetében hatékonyabbá tenni a kommunikációt a tudástermelők és a közpolitikákat alakító közszereplők, politikusok között? Hogy milyen módon lehetne hatékonyabbá tenni azokat a tudástranszfer-módozatokat, amelyekre máshol jó példák vannak, de amelyek a régióban egyszerűen ismeretlenek. És így el sem jutottak oda, hogy fölvessék, hogy  a döntéshozatal és a közpolitikák kialakításának „társadalmasítása”, az állandó egyeztetés és érvelő kifejtés, a szakértők és döntéshozók partnersége lehet csak egy régió sikeres projektjeinek a záloga. És ha van olyan kérdés, mely égetően fontos lenne a székelyföldi projektek menedzselésében, és nem működik, az éppen ez: a döntéshozók és a társadalom szótértése, az átláthatóság és elszámoltathatóság kérdésköre, a pluralizmus, azaz a különféle elképzelések nyílt és előítéletmentes ütköztetése, a tudásalapú politizálás.  Voltak blickfangos, a sajtónak szánt, de azután annak ingerküszöbét el sem érő politikusi kijelentések, zengzetes címek, csak éppen koherens és megalapozott, a közpolitikák kialakítását és összehangolását, a közös tervezést segítő elképzelések és tervek nem voltak. Amennyire a gyér híradás rálátást nyújtott az eseményre a legtöbb politikus és „hivatásos mozgalmár” évek óta hangoztatott, kampányízű és bikkfanyelven előadott, már-már rögeszméit ismételte meg, elbeszélve egymás, és a szakmai meghívottak gondolatai mellett.

Így aztán már a meghírdetett „stratégiai célok” és közhelyes kijelentések is jelezték, sem kritikai fölvetések, sem fogalmi tisztázások nem várhatók a nagy előkészületeket követően, hiszen olyan igénytelen és százszor elmondott, soha ki nem fejtett fogalmakkal operál, már a beköszöntő és fölhívás is, amelyek visszafele, a sikertelen autonómiázás irányába mutatnak. Jó példa lehet az is, hogy a kongresszus, illetve konferencia megjelent szövegeiben a helyi közigazgatás és az önkormányzat fogalmai hol szinonímaként, hol megkülönböztető jegyként vannak jelen. Senki nem veszi a fáradtságot, hogy legalább a kongresszus-konferencia számára tisztázza, ami ma ezen a téren van nem meríti ki az önkormányzásnak (self-government) a politikai nyugaton használatos fogalmát. Helyi közigazgatás folyik, több-kevesebb sikerrel, hiszen az önkormányzatisághoz több és átfogóbb hatáskörökre, nagyobb autonómiára és a döntéshozatal szélesebb körű társadalmasítására lenne szükség. Viszont, ha önmaguk fényezésébe kezdenek a helyi előljárók (kiskirályok), akkor rögtön „önkormányzati vezetők” lesznek (Borboly egyenesen egy nemlétező megyei „közgyűlés” elnöke, holott a valóságban Hr megye Tanácsának RMDSz-es elnöke, akit a megyei tanács választott). Hiteltelen a magyarországi meghívottak észosztása is az önkormányzatiságról és decentralizációról, regionális és alacsonyabb szintű autonómiákról, akkor, amikor Magyarországon éppen ezek fölszámolása folyik, a (re)centralizálás a politikai trend. Ezért kerülik a székelyföldi autonómia tisztázatlan kérdéskörét, illetve váltottak a bősz-autonómiázásról egyféle szégyellősre, szoft-autonómiázásra, az előadók (sőt Antal Árpád szerint meg sem kell határozni a dolgot, csak arról szövegelni, hogy mikor lesz, valami ilyesmi). A kongresszus-konferencia jó alkalom lett volna, ha nem is megoldani évtízedes, sőt százados probémákat, megfordítani migrációs trendeket, stb., legalább arra, hogy számba venni: miféle autonómiákra lenne szükség és milyenekre nem, illetve egy valamelyest is konzisztens terv, mit oldana meg és mit nem, azok közül a problémák közül, amelyekkel a régió küzd. Székelyföldnek t.i. ezidőtájt nem zengzetesen kinyílatkoztatott autonómiázásra, hanem infrastruktúrára van szüksége. Nyitásra és bekapcsolódásra az országos és regionális gazdasági folyamtokba, befektetőket kellene bevonzani, és végül az elvándorlási trendeket kellene legalább mérsékelni. Csupa gazdasági és szociális probléma, melyeket identitáserősítéssel, önfényezéssel, és a „nagyszerű hagyományok fölemlegetésével” (ahogy azt már az eredeti székely kongresszus kapcsán is fölvetették) lehetetlen orvosolni, melyek valódi mentalitásváltást és nem a tradicionalizmus szimbolikus elemeinek fölmelegítését, a nyitást és nem a zártság növelését, stb., föltételeznék.

Tudom, hogy a legtöbb szakmai előadó jóhiszeműen, tudományterületének, szakmai közössége deontológiai elvárásainak megfelelően tartotta meg előadását, és amit mondott/mutatott az értékes és hasznos tudást tartalmaz. Remélem, hogy az előadások elérhetők lesznek szélesebb közönség számára is, és ennyiben hasznos volt a három helyszínes, három napos dzsembori. Most már csak azt kívánom a szakelőadóknak, hogy a „végszóban”, a magára még várató összegzésben felismerjék saját gondolataikat, szakmai érveiket. Hogy a politikum ne sajátítsa ki mindenestől saját – szoft-autonomiázó rigmusainak fölerősítésére – számára, a valódi tudást, és helyezze olyan kontextusba, mely idegen a tudástermelők és szakértők gondolataitól, világától. Nem először történne meg, és nem először rombolná a politikai hatalom a szakma hitelességét, ez a kérdéskör is megérne ám egy workshop-ot, legalább.