Kultúrhősre várva
Mai jegyzetem rendhagyó módon egy
máris elhallgatott, de minden bizonnyal fontos, a közhelyszerű megfogalmazáson
is túl, elgondolkodtató esszé gondolatvilágára épül, mégpedig TGM: Magyarnak lenni Romániában, című
írásának olvasata köré szerveződik. Szerző itt kivételesen – és minden
manierizmustól mentesen – nemcsak értékelvűen, hanem programtikusan, sarkalatos
kérdésekbe sűrítve, adja elő azoknak a problémáknak a lényegét, melyek a
rommagyarság legfőbb kihívásait jelentik manapság, és amelyek halasztahatatlanul
megoldásra várnak. És hadd ismételjek meg itt legalább néhányat a kérdésként
előadott problémákból. Ilyeneket kérdez TGM, hogy: „Mi a romániai magyarság
politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban?”; ”Mi
a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot
sújtja?”; ”Van valami sajátságos[i],
amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek
lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a
kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl
sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a
Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?”; és végül „Mi az
értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül?
A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a
legegyszerűbb” elvontságán kívül?”. Válaszféleség után kutatva TGM, ebben az
írásában, Bretter György alakját és eszméit invokálja. A bretteri „itt és mást”
nemcsak morális/ideológiai, hanem pragmatikus értelemben is, úgy interpretálja, mint
„baloldali utópiát”. Aminek viszont – és ezt már én teszem hozzá – liberális beágyazottsága
van: t.i. ”magyarok lesztek, ha szabadok vagytok”, sorsunk az emancipációtól
függ, a tolerancia tradíciójától, attól, ha a rommagyarság „kulcsszereplője
lehet az európai fölszabadulásnak”. Az esszé fölvetette sarkalatos kérdések
agyonhallgatása – a jobboldalra, sőt reakciósra és ultramontánra billent összmagyar
politikai mezőnyben – szinte szükségszerű, csakhogy struccpolitika, mert
tartalmatlanságot, eszmei és morális inkonzisztenciát eredményez (az
illiberális demokrácia, a maga populista és etnonacionlista
megalapozottságával, rommagyar mezőnyben értelmezhetetlen, öngyilkossági kísérlet,
az autonómiázás pedig szójáték és nem valós politikai projekt), a kétségbeesés
disztópiáját idézi. Igen figyelemreméltó, hogy – és ez TGM Erdély iránti
szentimentális/morális elkötelezettségéből fakadhat – Brettert és elv-társait, követendő
példaként, végső soron kultúrhősként ajánlja[ii]
a mai értelmiségnek, sőt az egész rommagyar közösségnek.
Kultúrhősre és nem Godot-ra vár a
magyar és a rommagyar társadalom, olyan eszmékre, és főként olyan
személyiségre, aki újító módon viszonyul a kisebbségi („köztes-„) magyarság
legújabb kihívásaihoz, hogy morális példát, sőt kulturális és azután cselekvési
modellt (new cultural pattern), ha úgy tetszik, akár rezonábilis utópiát,
koherens célrendszert mutat, intellektuálisat (a populizmus előretörésével háttérbe
szorult, szitokszóvá lett, de legalábbis maradjunk annyiban, hogy nem divatos
az értelmiségi elitet emlegetni sem, mintha nem ő kellene ez esetben is a
kultúrhősök szavait értelmezze, aktualizálja és végül (köz)érthetővé tegye, valamint
promoválja) és azután (köz)érthetőt. Keveset beszélünk erről, pedig enélkül a
magyarként és főként rommagyarként való megmaradás annyit hangoztatott
imperatívusza üres frázis – olyan, mint a tartalmatlan, öncélként tételezett,
és leginkább még személyi autonómiával és integritással sem rendelkező
személyek által lobogtatott „autonómiázás”[iii]
– önámítás. A kultúrhős (culture hero) civilizációs újító (mitológiai dimenziójától
nem függetlenül: mint Prométheusz, a tűz csiholója, vagy Ikarosz – akinek legendás
alakját Bretter egy mérvadó esszéjében újítja föl, adekválja sajátos
helyzetünke –, vagy a „második-, N-edik világteremtő” próféták tettei, stb.),
aki közösségi energiákat szabadít föl, aki elindítja a hagyományok újszerű
újraértelmezését, sőt „hagyományokat talál ki” (inventing tradition). A
kultúrhős nem független és nem ellensége a hagyománynak, csak fölülemelkedik a
korszellemen, kilátótoronyból szemléli a múlt példáit és erős akarattal
igyekszik megváltoztatni a bevett, kanonizált és elévült értelmezési kereteket,
újakat létrehozni (a domináns episztémé hatalma és kontinuitása ellenében az innovációban
rejlő hatalmat, és főleg mobilizáló erőt, képviseli). Az igazi kultúrhős soha
nem végzi be munkáját, az hosszútávú és nagy erőfeszítést igénylő munka,
legtöbbszőr csupán célokat jelöl ki. Mégpedig hiteleseket, olyanokat, amelyek
megvalósíthatók (fezábilisak, mondanánk mostani szakzsargonban), ha nem holnap,
hát valamikor a jövőben, de amelyekhez csatlakozni lehet, amelyek
híveket/követőket, egzaltáltakat és józanakat, álmodózakat és gyakorlatiasakat,
stb., de minden esetben elkötelezetteket gyűjt maga és eszméi köré.
Tagadhatatlan, hogy Orbán –
Magyarországon, sőt akár a rommagyarság körében is – ilyenszerű kultúrhős, vagy legalábbis akként
tűnik föl, nemcsak megszállott, hanem haszonelvű követőinek körében egyaránt.
Csakhogy, és ez a megkülönböztetés a mérvadó, egy disztópia, az illiberális
demokrácia, a totalitarista állam és a maffiamódszerek megszállotja: anti-, illetve
negatív kultúrhős (populista/demagóg példaképeivel, mint Putyin, Erdogan, vagy
Trump, és követőivel együtt), ezért
jóhiszeműen követésre nem ajánlható. Az anti-kultúrhős paradoxona és azután
vesztének forrása, hogy negatív, sőt kultúrát és társadalmat romboló,
korszerűtlen, stb., eszméket és (politikai)gyakorlatokat újításként próbál
eladni. Ideig óráig tagadhatatlanul hatásosan, sokakat megtévesztő módon – tehetsége
a reakcióban, a gyülöletkeltésben, a manipulációban, az erő(szak)kultuszban, az
avitt újszerűként való tálalásában, stb., van – viszont mint mindig, előbb vagy
utóbb (történelmi léptékkel mérve mindig előbb) kiderül: eszméi és magatartása
nem a közösséget ért különös kihívások megoldásának, hanem a problémáknak a részei.
És ne feledjük az anti-kultúrhősök ténykedése, akiknek fölismerése, leleplezése,
a valódiaktól való megkülönböztetése nem kis egyéni és kollektív feladat, rendszerint
katasztrófákhoz vezettek/vezetnek. Különös,
de számomra úgy föst, hogy a reakciós eszmék és politikai attitűdök kijelöléséhez,
fölvállalásához és bevezetéséhez, no meg követéséhez és sulykolásához, mintha
mindig, történelmi távlatból tekintve is, lenne elég bátorság, harsányság,
harckészség, stb. Az igazi kultúrhősök kevésbé harsányak, halkabbak és szemérmesebbek,
a csendes és kontemplatív aszkézis, vagy legalábbis az önmegtartóztatás az erényük. A
hiteles gondolatbátorság, a parrhesia, Szokrátésztől/illetve Platontól kezdve
halkszavú, sőt kétkedő és önreflexív.
Akármennyire is meglepő, de a rendkívüli
kihívás (a parrhesia követése) ma, a rommagyar értelmiség számára – de amiért
megéri ebben a státusban megmaradni – a harsány habonyista/orbánista
propagandától elhatárolódni (és nem megkésett Daedalus-ként bűvkörének gyilkos
csapdájába esni), a haladó tradíciót (ennyiben akár legyünk/maradjunk korszerűtlenek),
azaz a politikai nyugatot, és az eredeti Európa-projektet követni.
[i] A utalás itt Gáll Ernő, a „sajátosság
méltósága”, némikép konzervatív-liberális elképzelésére utal, amelyben a rommagyarként
való megmaradás, a sajátosság megtartása/kiteljesítése egyfajta méltóságot,
önmagában való morális tartást kellene, hogy adjon, de amelyben sem Bretter,
sem TGM, sem jómag nem hiszünk. Bretter megveszekedett „itt és mást” követelménye,
ettől proaktívabb magtartást, és tartalmasabb ideológiát, a fölszabadítás imperatívuszát
támasztja, olyanét, mely – hogy ismét TGM-et idézzem: „lényegénél fogva nem
sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább…”, és ezáltal „hagyományosan”
rommagyar.
[ii] S, hadd jelezzem, hogy üdvözlendőnek
tartom, hogy a trindexen kommentelők többé-kevésbé mellőzik az ilyenkor már
bevett gyülöletbeszéd kliséit TGM-el és írásával szemben. Azt viszont kevésbé értékelem,
hogy nem veszik észre: szerző nem csupán kérdéseket sorjáz, hanem válaszokat
fogalmaz azzal, ahogyan Bretterre utal. Elvi válasza pedig egyezik azzal, amit
magam is vallok, nekünk az értelmes és méltó megmaradáshoz innovációra van
szükségünk, a progresszióhoz való csatlakozásra: aki a kisebbégi jogok zászlóvívője
akar lenni az az egyetemes emberi jogok talaján kell, hogy álljon, más út nem
lehetséges. Ezért helyesnekvélem, mind a Minority SafePack kezdeményezést, mind
az új ügyvezető elnök, és néhány rommagyar képviselő kongresszusi- és egyéb felszólalását
korrektnek és előremutatónak. Ez a projekt, a demokrácia elméyítését célzó hasonlókkal,
sőt az ebbe az irányb mutató utcai megmozdulásokkal együtt, melyeket nem
mellesleg, alig támogat a rommagyr képviselet testületileg, a jó irány. A
jelzett toleranciára, a többi kisebbség, belértve az LMBGTQ-hoz tartozók, jogos követeléseit támogató fölszólamlások is
mérvadók, amikor az általános emancipációt sürgetik, és (új), távlatos, (poszt)modernizációs
tartalommal tölthetik meg a rommagyar politikai mezőnyt.
[iii] Az újramelegített, de végig nem gondolt,
egyszer már napirendről is levett „autonómiázás”, éppen a napokban kerül újra
terítékre, Klaus Johannis államfő székelyföldi – pontosabban Hr és Kv megyei –
látogatásának kapcsán, előreláthatólag az eddigiekhez hasonló sikertelenséggel.
Az autonómiázók – élükön az SZNT-vezérrel, Izsák Balázs-al – még azt sem
tanulták meg, hogy hogyan kell kérni/követelni, mit, mikor érdemes:
antipolitikusok. És tartlmatlan ötleteikkel gyengítik az amúgy és kivételesen
pragmatikus szempontból sokkal kecsegtetőbb RMDSz-es álláspontot, hogy t.i. az
államfőt egy többség-kisebbség paktum megkötésére kellene rávenni, kivonni a
kisebbségi kérdéskört (az még eldöntendő, hogy illúzió, utópia, vagy éppen
ellenkezőleg, pragmatikus, issue based, politikai lépés lenne-e?) a npi
politikai csatározások szinteréről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése