2017/08/29

Újabb medveségek



Újabb medveségek

A hatalommal ágyba bújt, megfélemlített, megzsarolt, illetve megvásárolt mainstream rommagyar értelmiség, és az ő médiája, ma már arra sem képes, illetve nem hajlandó, hogy a legdurvább politikai kisíklásokat jelezze, hogy felhívja a közvélemény, a rommagyar választók, figyelmét az elhajlásra, a stratégiai váltásra, mely egyfelől cserben hagyja a közösséget, olyan útra tereli, mely vesztét okozza, nem utóbb, hanem nagyon is közelről, ugyanakkor meg elidegenít, bizalmat őröl. Olyan etnonacionalista diskurzusba, konfrontatív politikai attitűdbe fullasztja a kisebbség ügyét, mely álvalóságra és örökös hazudozásra, a valóság torz képére épül, alternatív, azaz álomvilágba vezeti a közösséget. Másfelől pedig még csak nem is figyelmeztet arra, hogy előljárói nem a választóikat képviselik, hanem magyarországi politikusokká váltak, az ottani mezőnynek, arra méretezve és annak üzenve, kommunikációjukat arra hangolva szólalnak meg. Egészen pontosan az ottani hatalmi kliséket (pedig Finkelstein halott) ismételgetik. Azt a fáradságot sem veszik, hogy hajszálnyit áthangolják a magyar kormány demagóg és hazug szövegeit, hogy valamelyest is adekválják valós viszonyainkra, csak (és valóban, miben is különböznek „Rezsiszilárd”-tól, vagy a szintén ultrademagóg Kósa Lajostól?) szajkózzák az ottani reakciós, szélsőjobbos rizsát.
Legutóbb a Hargita megyei-tanács elnöke, egyenesen a Jobbikhoz közeli Echo-Tv-nek mond föl hosszú szöveget a székelyföldi medveügyről, bemózerolva a környezetvédő civil szervezeteket (név szerint a Norvég Alapot és a WWF-Romániát vádolva), fényezve saját „embervédő”-nek mondott (amúgy sikertelen) pótcselekvéseit. És álljunk meg itt egy szóra, akkor szavaiból úgy értsük, hogy a civil szervezetként bejegyzett szövetség (egyik székelyföldi demagógja), mely támogatása nagyrészét magyarországi forrásokból nyeri,  a civil szervezeteket és az EU-t támadja? És ez nem hír, ez nem érdekes a sajtó és a hatalmi intelligencia számára, nincs itt semmi látnivaló, rendben van ez így? Nehéz lenne idézni, hiszen az őgetést, bégetést alig lehet érteni, amint az állítólag (az alternatív tényekre való állandó hivatkozás ezúttal rossz szolgálatot tesz, az előljáró folyton elfelejti néhány nappal korábbi hazugságait, újabb és újabb elenőrizetlen és ellenőrizhetetlen medvepopuláció számmal hozakodik elő) elszaporodott medvék ügyéről a centenáriumra, majd a fideszre való átszavazás fölöttébb szükséges voltára tér át Borboly. (Olyan „bölcsességek” hagyják el ajkát, mint: „úgymond az erősebb medve ott van a hegyekben, a gyengébb ... az a silány, amely (sic!) nem biztos, hogy ő, ő ő, egy erős medve, ő ő, ő, amit,ő, ő, ő, az ott van meg a házaink között”... – ugye világos, és érthető? De érdemes megjegyezni azt is ahogyan a DNA-t támadja – tekintsünk el attól is, hogy maga is megvádolt, a stílus az ugye, maga az áembör – :”Romániáról mit kell tudni. Ha nálunk valakinek valami baja van, akkor mostmár nem azt mondja, hogy meghúzza a másiknak a fülét, hanem azt mondja, hogy följelenti a Korrupcióellenes Ügyészséghez, nálunk ma ezzel mindenkit, úgy nagyjából, Bukarestben, meg lehet állítani”. Szóval ilyen alapon politizál a rommagyar mainstream, ezt tudja, sőt ezt kell tudni – mondja, a román politikáról). Azt is kijelenti, hogy a székelyföldi „önkormányzatok” (máskor meg tiltakozik a megnevezés ellen, hiszen lényegében döntési joggal alig rendelkező „helyi adminisztrációk” léteznek) azzal készülnek a jövő évi centenáriumi ünnepségre, hogy („az az igazság, hogy a felkészülés első nagyobb kinyílvánulása, és úgymond, háát, a hangunknak a fölemelése”...) majd jól odamondanak a gyulafehérvári Nyilatkozat és egyéb sérelmek „mentén”. Nem kételkedhetünk benne, hogy nem kis munka lesz, nagyon kreatív és főként roppant hatékony, és szövegével a szóvívő már ott is van közvetlenül a fideszre („nemzeti kormány”) való átszavazásra buzdításnál.
Nem érdemelne különösebb figyelmet egy ilyen szöveg, ha a környezet a tv-adó, és az alákérdező, sőt provokáló műsorvezető, nem lenne olyan, amilyen. Ami elképzelhetetlen lett volna, akár még néhány évvel ezelőtt is, és ha Borboly nem éppen Tamás Sándor hasonló színvonalú és tartalmú nyilatkozatait ne folytatná, „medvebőrbe bújtatva”. Amihez Kelemen Hunor – engedjük meg némiképp finomabb megfogalmazásban – adja a hátteret, trianonozva,  mély államozva” és egyéb konteók irányába ferdítve a beszédet. A politikai árulás, napnál világosabb. Az irány, melyet újabb kommunikációjukban kijelölnek/előrevetítenek a rommagyar politikusok, akik ma már csak visszhangjai a budapesti szélsőjobbos politizálásnak, minden bizonnyal, történelmi tapasztalat, szociológiai és politikai valóság, sőt a jó érzés és köznapi gondolkodás számára is zsákutca. Olyan kettős beszédet és torz világképet vázol és forgalmaz, mely az európai, sőt világpolitikai helyzet (tudatos, vagy sem) félreértésén/félremagyarázásán, tudatlanságon és elfogultságon, alternatív tényeken és hazugságokon épül.
Ezt a skizofrén helyezetet jelzi, miszerint a székelyföldi kiskirályok, és bár visszafogottabban, de maga az elnök is – nem különben a magát ellenzékinek mondó többi szerveződés – egyszerre kampányolnak a kisebbségi jogok európai elismertetése, sőt garantálása mellett, és fidesz módira, az EU, valamint a civil társadalmi szerveződések ellen (már-már folyamatosan sorosoznak). A politikai hitelvesztés garantált, hiszen a kettős beszéd, (ami bizony román értelmiségi oldalról is tisztán látszik) az egymásnak ellentmondó szavak és attitűdök, a hitelesség rombolásának biztos receptje. Az utolsó szem bizalmi tőkéjét is feléli a politikai mainstream – és hivatalosan még el sem kezdődött a jövő évi magyarországi kampány! – a visszaszerzésére pedig esély sem mutatkozik. A politikai osztály árulása, megjósolhatóan tömeges méretű, kollektív kiábránduláshoz, még nagyobb arányú elvándorláshoz, a kisebbségi sors feladásához, azaz asszimilációhoz fog vezetni, és a bizton jósolható bukáshoz. És ebben nagy, igencsak nagy a felelőssége a struccpolitikát folytató (főként a behódoltnak, de a még függetlennek mondhatónak is) értelmiségi elitnek, és a médiáknak. Több, mint meg nem bocsájtható bűn, végzetes politikai hiba, hogy az értelmiségi elit magja meg sem próbálkozik felemelni hangját, hogy kísérletet sem tesz a közönség felvilágosítására. Annak bemutatására, hogy (feladva a transzilván hagyományokat is, amire máskor oly sokat hivatkoztak) milyen új útra tért a politikai mainstream, hogy milyen – eddig, illetve mások esetében elítélt – politikai filozófiát, az etnonacionalista, reakciós és radikális ideológiai vonalat képvisel a rommagyar politika, és hogy milyen következményei lehetnek/lesznek ennek. A magam részéről inkább tartom cinikusan számolónak és pillanatnyi érdekhajhásznak, mint a helyes értelmezésre alkalmatlannak, tehetségtelennek és eszköztelennek, a hatalomtól megszédült, anyagilag érdekelt és zsarolható értelmiségi elitet. Amit tapasztalok az jellemhiba, morális vétek, saját habitus elleni bűnös cselekedet, amit a felelősségnek másokra való hárításával elkenni nem lehet. A hallgatás pedig cinkosság, mint mindig, a rendszer éltető eleme, fogaskerék- és transzmissziós szíj-élet, a gonosz legfőbb cimborái. Látni kell néhány marginalizált tollforgató erőfeszítését is, persze, akik mintha csak a lelkiismeret megnyugtatását szolgálnák, akikkel majd takarózhat a „toleráns erdélyi szellem”, lám-lám kritikusok és tisztánlátók is voltak. A mai sok hallgató, lapító/sunyító, „nekik drukkolt”, fogja mondani, csakhogy megszólalni most kell, vagy már most is késő, utóbb már felesleges, sőt gerinctelenség is.
A rommagyarság politikai vezetői, az RMDSZ-el az élen, alig néhány év alatt jutottak el az egyensúlyi, kompromisszum-képes és bizalmi politizálástól, a szélsőjobbos, etnonacionalista és intoleráns, konfrontatív politikáig, és fordultak el Európától – putyinizálódtak. De, ami nekik csak néhány évbe tellett, azt visszacsinálni évtizedes erőfeszítésbe fog beletelni, ha ugyan marad még akivel, akiknek, és amiért még csak kísérletezni is, ilyesmivel.

2017/08/22

Kampánykezdet



Kampánykezdet

Gondolkodóba ejtett Kelemen Hunor hangzatos – bár egyáltalán nem eredeti – kijelentése a jövő évi centenáriummal kapcsolatban, és úgy sejtem nem csak engem lepett meg, hogy ilyen korán előjött a „nem ünnepelünk” szlogennel. T.i. az egyesülés évfordulójáig még 15 hónapnál is több van, meg aztán senki sem kérdezte a dolog felöl, stb. Nem eredeti az elnök kijelentése, csak szokatlan egy szövetségi vezetőtől, ez az egyoldalú, közös ügyünket semmiben előbbre nem vívő coming out, amit máskor szélsőséges, de vezető funkcióval nem rendelkező, a politika perifériáján megjelenő egyének szoktak nyiltan hangoztatni. Hadd tegyem hozzá, hogy a suttogópropaganda pillanatnyi elismerését elnyerve, de nem sok vizet zavarva szokott lecsengeni az ilyenfajta jelszó, senki el nem gondolkodik rajta – legalábbis alig vannak, akik nyilvánosan is kifejtik tartalmát – hatása, végső soron, elenyésző. Szóval az itt a kérdés, hogy miért most és egyáltalán, biztosan el kellett ezt mondania a szövetségi elnöknek?
Közelebb visz a válaszhoz, ha kontextusba helyezzük a kisebb-nagyobb botrányt kavaró kijelentést, vagyis figyelembe vesszük, hogy még a centenáriumi ünnepet megelőzően választások lesznek Magyarországon, mégpedig olyanok, amelyek alkalmával nagyon is esélyes a hálavoksok felhajtása és a jelenlegi kormány hatumák általi megszavaztatása (amibe, nem mellesleg, már Tőkés László bicskája beletöröttt és a dolgo megismétlődhet más köszszereplőkkel is!). Ez miatt lesz „sajátos kihívás” a jövő év, és nem a román ünnepségek kapcsán – ahol minden bizonnyal avittas, untig ismert nacionalista (lásd Marasesti-i ünneplés) jelszavakon túl semmi különös nem fog történni, már ha nem havaz félmétereset –, mint ahogy vezetőink máris sugallják. A dolgot csak Tamás Sándor háromszéki kiskirály fejtette ki nyiltan, illetve indította a propagandát, de hát köztudott, hogy ezen munkálkodik az egész szövetség. Úgy mint Eurotrans Alapítvány, ami a magyarországi támogatás fejében regisztrációt segít és rejtett propagandát folytat a Fidesz-KDNP mellett. Nem is tehet másként az elfideszesedett szövetség, hiszen egyfelől a „könnyű elszámolású” adóforintokért adós, amiket mind közönségesen Orbán-pénzként emlegetnek, és „élnek meg” vezetőink, mintha családi örökség szétosztása, magán mecenatúra eredménye lenne a támogatás (ja, és közben sorosozunk, aki magánvagyonából támogat életfilozófiájának megfelelő projekteket, melyekkel hajj de nagyon is egyetértettünk rendszerváltáskor, de mennyire megfeledkeztünk róluk a felcsúti gurú egyetlen beintésére!); és akkor az „akadémiák” kistafirungozását ne is említsük (közülük az egyik – a hokiakadémia, minő véletlen, nemde? – éppen Kelemen Hunor szülőfalujában működik, RMDSz tisztségviselők kontrollja alatt); az egyéni anyagi el- és leköteleződések is kisebb tételnek tűnnek, holott, ki tudhatja? Másfelől, pedig ott van a tavalyi választásokon való – már persze a megkönnyített, és szavazati joggal ellátott kettős állampolgári tömegek kitermelésétől kezdődő – orbáni segítség (reális számítások szerint 1,5-2%-ot hozott a konyhára a pénzügyi és azután a személyes karmánytámogatás, ami nélkül kétes volt a parlamenti küszöb elérése), ami minden bizonnyal megtérítésre vár. A hálavoksok beszervezése a nagy kihívás, mert Orbán and Co. közismerten bosszúálló fajták, és nagy baj lenne, ha kevesen szavaznák meg, vagy, ha éppen ez miatt ugrana az újabb kétharmad (az egyszerű többség, ellenzék híján nincs veszélyben). Szóval nagy baj lenne az elkötelezett vezéreknek és klientúrájuknak, miközben a rommagyarságnak a leginkább a folytatás lenne a baj, az etnonacionalista uszítás, mely szembemegy eddigi politikai célkitűzéseinkkel. (Orbán EU-ellenes és illiberális politikája hitelteleníti többek között, az EU-hoz való fordulást is kisebbségi ügyeink rendezésében, amit a román kormányok ki is tudnak használni ellenünk).
Szóval semmi más magyarázatát nem látom Kelemen kijelentésének, mint azt, hogy kampányt kezdett leütve a jövő évi magyarországi választásokon való itteni részvétel alaphangját. Az lehet az eljárás logikája, hogy minél provokatívabb etnonacionalista jelszavakat vessenek be, és ezzel kiváltsák – az amúgy erre nagyon is hajlamos – román közvéleményből a magyarellenes politikai hisztériát. Ami a maga során, mintegy reakcióként Orbánra szavazni mozgosít. Úgy fog tűnni sokaknak hogy szemben a kontraproduktív kisebbségi nacionalizmus által okozott veszteségekkel Orbán majd hősiesen megvéd bennünket, a manipuláció beindult és egészen jövő nyárig nyöghetjük a következményeit.
Éppen ezért fölösleges a román nemzeti ünnep körül reálisan fölmerülő problémák, a Trianon-trauma leküzdésének megannyi történeti-szociológiai-kulturális, stb. problémáját belevetíteni a kelemeni fölvetésbe, az csupán a meglehetősen átlátszó fideszes kampánypropaganda kezdete. Semmit meg nem old reális problémáink közül, viszont mobilizál(hat), manipulációval és amúgy tetszetős, hiszen hősiesnek, vagy legalábbis bátornak tűnő félrevezetéssel sokakat elvezethet a magyarországi urnákhoz, és nem vitás kire fognak majd voksolni. Minden látszat szerint hatékony propaganda- és napirendkijelölő témát találtak – minden valószínűség szerint nem is itthon, hanem Budapesten – csak a várható mellékes veszteségek lesznek nagyobbak, az itteni hozadék pedig, nulla. A propaganda elfedheti a vezetők felelősségét, a titokban történt „átállást” egy racionális, europakonform kisebbségpolitikai stratégiáról, konfrontatív és hangoskodó, viszályt szító, sőt hencegő, stb., illiberális, sőt irracionális érzelmi politikára, csak ezáltal éppen helyzetünk nem javul jottányit sem.
Nekünk ki kellene lábalnunk a száz év előtti történeti sérelemként és áldozatként fölfogott, és akként továbbörökített szellemi/érzelmi kátyuból, és nem visszasülyedni legreakciósabb és bénítóbb bugyraiba. Újra kellene értelmezni – és a centenárium alkalmából nyiltan és tisztességesen, manipulatív szándéktól mentesen –, megvitatni a román intelligenciával „Trianont”, és kialakítani egyfajta konszenzust a jövőnkre nézve (a Gyulafehérvái igéretekre való hivatkozás, azon túl, hogy avittas és pusztán formai, nem jó alap a XXI.-századi körülményekhez képest, nagyobb szükségünk van nekünk erdélyi románoknak és magyaroknak autópályára, mint magasztos, és csak az egymás ellen fordulást segítő speechekre, az hétszentség!). Egyelőre a manipuláció eredményeként ott tartunk, hogy az igazán nem nacionalista, sőt ügyünk mellett elkötelezett román értelmiségiek (lásd Pleșu-Kelemen csörte) sem értik, mit is akarunk? Honnan a kettős mérce, az az újkeletű „magyharrosch” életfilozófia, amivel élünk, hogy t.i. a mi etnonacionalizmusunk a jó, mindenki másé ördögtől való (erre mondja a magyar parlament szászjenőbarát elnöke, hogy „erős és szuverén, nemzetállam kell”, ja, ha az magyharr, mindenki másnak meg ? ...).
De hiteltelen egyfelől azt harsogni, hogy „nekünk nem ünnep”, másfelől pedig azt követelni, hogy Johannis segítsen egy kisebbségi Charta elfogadtatásában, ügyünk depolitizálásában (jó is lenne egy ilyesmi, és akkor kisebbség-politikusaink megérdemelt örök-szabadségukat élvezhetnék ezután! Végre lehetne rommagyar politikai pluralizmus!); hiteltelen Európához fordulni kisebbségi jogaink garantálásáért, és közben „Brüsszel” ellen uszítani, Putyinnal haverkodni, az illiberalizmust és idegengyűlöletet táplálni.
Egyszóval magunk ássuk nap, mint nap a magunk újabb és újabb Trianonját, vagy a költővel szólva, „nekünk Mohács kell”?

2017/08/08

Ionesco reloaded



Ionesco reloaded

Sürgösségi parlamenti ülést trombitált össze az alsóház elnöke, a háttérből mindent és mindenkit manipulálni próbáló szocialistapárti vezér, Liviu Dragnea, a mai napra, majd szárnysegédjére átruházva elnöki hatáskörét, „jól megérdemelt” szabadságra ment. Amúgy meg csupa olyan sügösségi kormányrendelet elfogadása a napirend, mely rendeletek szöges ellentétben állnak a párt (csupán vezérének agyában létező) kormányprogramjával – ami miatt saját kormányukat menesztették már a szocialisták – és amely rendeletek betartásának esélye erősen közelít a nullához. Jól példázza ezt az „Olgutza” (Olguta Vasilescu – munkaügyi miniszter) kiszólása, miszerint a közszférában dolgozók új fizetési rendszeréről szóló határozat nyilvánosságra kerülése után „vették észre, hogy nincs költségvetési fedezet a fizetésemelésekre”. Majd jön a harmincadik rendelet, mely lassan nem is emelésről, hanem a fizetések visszavágásáról szól, az abszurd és a kormányozatlanság határán billegő kormány részéről, ahogy azt majd Dragnea a vezető párt és kormány számára parancsba adja, persze egy-két napra, azután majd meglátják, mit fognak még észrevenni a pénzügyeket illetően. A kormány kézivezérléssel és ötletszerűen működik (lesz tankönyv tornából, miközben hiányzik alaptantárgyakból, a közlekedési miniszter arra büszke és hosszan magyarázza, hogy miért nem épülnek autópályák, míg a mezőgazdasági tárca vezetője a juh/bárány, országimidzsként való felépítésével foglalatoskodik, mint ősi román szimbólumnak az eladásán, stb.), ha egyáltalán működik. Kormányprogramról csak akkor esik szó, ha valaki(k) kegyvesztett(ek) lesz(nek) és az alapján, azt álérvként használva kell meneszteni, mint ahogy a Grindeanu kormánnyal történt, akinek azután, teljesítmény nélküli gazdasági tárcavezetője lett kinevezve új miniszterelnöknek.
Úgy tűnik, a „kormányzás művészetének” teljes hiánya jellemzi a mai román kormányt, aki biztos parlamenti többség mellett sem képes ellátni feladatát: a háttérből irányító – jogerősen elítélt – pártfőnök kétes ügyeinek takargatása, a lopakodó „illiberális állam”, azaz az ügyészi/bírói hatalom alárendelési kísérlete elég az állandó botrány szításához, de nem elég kormányprogramnak. A dolog, ad absurdum, már az ország kormányozhatóságát kockáztatja, bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot, egyensúlytalanságokat okoz, és ez hosszú távon biztosan tarthatatlan, csődhöz vezet. A kormányzás művészetének lényege ugyanis a célszerűség, aminek a megvalósítása érdekében kell az állam ügyeit intézni, az energiákat mozgosítani, a tevékenységeket összehangolni, stb. Végső cél pedig, még csak nem is a közügyek egyik napról a másikra való intézése, a közbiztonság, vagy a reprezentáció, stb., megvalósítása, amelyet működőképes államok kitűznek maguk elé, hanem a közjó és „mindenki üdvének” az előmozdítása kellene, hogy legyen. A kormányzás nem csak a meglevő eszközök, a politikai gazdaságtól, a kulturális és oktatási szférán át, egészen a legitim erőszak intézményeit bezárólag, működtetése, hanem azoknak a közjó szolgálatába állítása: a javítási szándék (haladás vagy modernizáció), amihez speciális tudásra, sőt képzelőerőre, politikai programokra, tervekre és taktikákra, stb. van szükség. Amikor nincsenek ilyen célok és föl sem merül, hogy valamiféle jövőkép alapján, merre vezetik az ország „szekerét”, a kormányzás eszközeivel ellátott hatalmasok, akkor aligha beszélhetünk kormányzásról, és főként nem racionális kormányzásról. Az adminisztrálás – mely célok nélkül, illetve öncélként élettelen és kilátástalan műveletek összessége – még nem kormányzás, és ami a legfontosabb, könnyen önkényhez vezethet, az intézményes kontrollmechanizmusok felfüggesztéséhez. Ma úgy tűnik a kormánytagok, élükön a miniszterelnökkel, pusztán olyan adminisztrátorok – mondjuk ki, ahhoz is csekély hozzáértéssel rendelkező, „házmesterek”, akik a kormányzási technikákat sem igazán ismerik –, akik nem a jó és hatékony kormányzást tekintik, hanem a háttérből irányító pártvezér óhaját lesik. A lojalitás a fő szempont, a hatalom, az ezzel járó előjogok és presztízs fönntartása és nem a közjó szolgálata, és ezért lassan az állam szűnik meg, vagy legalábbis válik okafogyottá.
A román állam, mely első száz évét készül megünnepelni, ma csupán szimbolikus valóság (ráadásul elsősorban a korrupt ügyintézést reprezentálja), történelmi relíkvia és mint ilyen puszta öncél. Nem kétlem, hogy nagy lesz a csinnadratta a centenáriumon, csak azt, hogy tartalamas és racionális dologról beszélnénk, amikor a Román államot emlegetjük. Úgy tűnik a román állam és nemzet eredeti elképzelői, elsősorban Titu Maiorescu és Mihai Eminescu kifejtette („forme fără fond”) „tartalom nélküli formák” elmélete, önmagát beteljesítő jóslatként működött/ik. Száz év sem volt elég a kormányozhatóság stabil és működőképes intézményeinek kiépítéséhez és tartalommal való feltöltéséhez, az átlátható ügyvitel és a demokratikus intézményrendszer létrejöttéhez, a jó kormányzás elemeinek és főként gyakorlatának kialakításához.
Nem kétlem, hogy mint annyiszor most is, a nacionalista lózungokkal (úgy is mint a kisebbrendűségi komplexust ellensúlyozandó szurogátummal), az érzelmekre való apellálással próbálják majd kitölteni az intézmények, az állam és a nemzet, reprezentációjának inkonzisztenciáját, szemmel látható ürességét. Ami meglep, hogy kisebbségi előljáróink miféle félelemmel, vagy legalábbis szorongással  tekintenek a jövő év elé. Úgy tűnik nekünk kisebbségieknek sem volt elég száz év, hogy beletanuljunk sorsunkba, hogy átlássuk a román állam gyengeségét és bizonytalanságát, amit nacionalizmussal igyekeznek, tehetetlen és tehetségtelen vezetői ellensúlyozni. Tisztelet a kultúra szereplőinek, a román  intelligencia egy részének (az  akadémikusokat, élükön „szeretett rektorunkkal”, nem fogom ide sorolni) racionális és felelős hozzáállásáért, a hatalom találni fog majd olyan „kulturváteszeket”, akik etnonacionalista jelszavakkal töltik meg a köztereket, a politikai szcénát, stb. De hát ők eddig is köztünk éltek, és kezelni tudtuk kirohanásaikat. Ha másként nem ment, hát tudomást sem vettünk róluk, visszahúzódtunk kisebbségi „párhuzamos valóságunkba”, vagy legyintettünk és éltük tovább köznapi életünket. Miért tehát  a mostani vészharang kongatás, miért a stressz, amit vezéreink közvetítenek? Azt mondják, a jövő év speciális lesz, ezért nem szabad kormányra menni. Holott pont ellenkezőleg, a feltételezhetően fölbukkanó nacionalista indulatok és propaganda ellensúlyozását éppen kormány- (azaz hatalmi) pozícióból lehetne a leginkább ellensúlyozni. Tartok tőle, hogy itt is az inkompetencia, a kormányzástól való félelem, a felelősséghárítás működik, nemcsak a román politikai elit, hanem a rommagyar sem akar kormányozni, főként a korrupció szigorú kontrollja mellett nem. De, hogy miért kell pánikhangulatot kelteni – most, a centenáriumi ünnep előtt jó egy évvel – éppen a rommagyar vezérek részéről, az számomra érthetetlen. De ezen is túl azt hiszem kontraproduktív is, nekünk nem rejtőznünk kell, hanem megmutatkozni a centenáriumon, hogy vagyunk, hogy jogos követeléseink vannak, hogy nem ellenségek vagyunk, hanem együttélő etnikai/nemzeti közösségként azonosulni tudunk a többséggel, azaz az állampolgári lojalitás követelményét betartjuk, de közben mások is vagyunk, és ragaszkodunk e kulturális mássághoz, stb. Azzal előjönni, hogy „nekünk nem ünnep és nem tudunk ünnepelni” jövő decemberben a gyávább és könnyebb út. Csak azt nem veszi figyelembe elkövetője, hogy  – ha igaz – lesz 2019, sőt akár 2918 is és nekünk akkor is élni, sőt valószínűleg itt élnünk kell. A nacionalista szembenállás paradigmáját, ami a jövő évi centenáriumot illeti, nem is a román politikai establishment, hanem meglepő és káros módon, a rommagyar vezérkar jelölte/i ki. És akkor hadd utaljak Bíbó-ra ismét, arra, hogy a „demokrata nem fél ....”, vajon nem lennének demokraták vezéreink, ezért a félelem és pánikkeltés?
Egyébként az abszurd tragikomédia a román politika műfaja. (A jövő év a bárány éve lesz!) Itt a Kinder tojás belsejében, apró játékmütyürke helyett csak egy cetlit talál az azt feltörő gyerek, ráadásul azon is azt írja: Nicht für den Kindern!

2017/08/01

Elképzelt demokrácia



Elképzelt demokrácia

Csodával érne föl, ha a Silviu Brucan által, még a kilencvenes évek elején jósolt húsz év után Romániában, sőt – mint mára Magyarország és Lengyelország példáján kiderült – az egész régióban elterjedt, és uralkodóvá lett volna a demokratikus politikai kultúra. A rendszerváltás körül már a szivárvány alatt átlépett, kommunistából nyugatot megjárt és felfogott egykori politikus/politológus szavait harsány felháborodás követte a zöld románok körében, és nemcsak ott. Mi magyarok meg – azt hiszem, ha nem is saját jogon, hanem amolyan „pán-magyarként” – egyfajta felsőbbrendűség tudattal tekintettünk a kijelentésre, és a körülötte zajló vitára. Hiszen a mi „anyaországunk” ugye, a régió éltanulójának számított, ami a demokratikus átalakulást, a „nyugatosodást” iletti. És hát könnyen tudtunk azonosulni a „gulyás-kommunizmusból” szabadult, de már azt megelőzően is nyitottabb és toleránsabb, stb., Magyarországgal, és ezért reméltük, hogy a demokratikus politikai kultúra hiánya „román-ügy”, minket nem (vagy legalábbis kevésbé) érint.
Van a kisebbségi létnek, és különösen a kisebbségi politizálásnak, egy első látásra naivnak tűnő, de szociológiai értelemben nagyon is meghatározott dimenziója, amit jobb híján kisebbségi hiszékenységnek neveznék, vagy másik szempontból, olyan, a helyzetből fakadó csőlátásnak, melyet akár a komplexáltságból fakadó egydimenziós látásmódnak nevezhetnék. Arról van szó, hogy igencsak könnyen belesétálunk a nacionalizmus csapdájába, elfogadva, hogy van jó, meg rossz nacionalizmus, a kisebbségit mindenkor jónak és követendőnek tekintve, vagy legalábbis tolerálni valónak, miközben egyre kevésbé fogadjuk el a „mások”, nevezetesen a többségi nacionalizmus minden megnyilvánulását. Mondom nem hiszem, hogy itt csupán egyéni ízlésről, vagy monomániáról lenne szó, inkább a kisebbségi helyzet tehertételeivel szembehelyezett, azt kompenzálandó, jobb híján kialakított immunbetegségről. Miközben azt gondoljuk, hogy amit mi teszünk, sőt gondolunk, azután meg különösen, amit képviselőink a politikai porondon reprezentálnak, az kisebbségi létünkből következően legitim, és helyes, csakis a „jó oldalon” állhatunk, stb., mert minket ugye a többségiek elnyomnak, marginalizálnak, mi a kis Dávidok vagyunk a nagy Góliátok között, stb.
Arra, hogy ez nincs így a leginkább a magyar és nyomában a rommagyar politika populista fordulata jó példával szolgál, már ha tudomást akarnánk venni róla, ha az etnonacionalizmussal beojtott populista diskurzusokkal nem tudnánk, szinte száz százalékosan azonosulni. Azt hiszem, hogy Orbán and Co ezt rég fölfedezte, és populista/demagóg diskurzusai erre játszanak rá, a határontúli kisebbségek vonatkozásában, azt az immunbetegséget célozzák meg, mely megijed mindenféle „széthúzástól”; mely egyenesen retteg a pluralizmustól, hogy többféle vélemény, politikai álláspont van a palettán, gondolván, hogy akkor felaprózódik  a „nemzet”, különösen a kisebbség: az „egységben az erő”, (ezt sugallja a NER is a hatumáknak) jelszó pedig ezért lehet szinte örökérvényű nálunkfele., stb. Kicsit is közelebbről és kritikusan szemlélve, az elemző arra a következtetése juthat, hogy a kisebbségi helyzet maga nem kedvez a demokratikus politikai tudat (legalábbis gyors) kialakulásának (ennek a leképeződései a kisebbségi „egységpártok”, a valódi politikai pluralizmus hiánya, régiónk kisebbségi társadalmaiban). De annál inkább kedvez a paternalista, tekintélyelvű vezéreknek, akiknek nacionalista/populista diskurzusaihoz érzelmileg azonosulni tud a többség, sőt minden más alternatívát kevésbé hatékonynak és egyenesen kártékonynak tekint a demokratikus politikai tudattal aligha rendelkező istenadta.
Ez vezet az előljárók leválthatatlanságának elfogadásához (másik oldalról pedig ahhoz, hogy a képviselők könnyedén foglyul ejtehetik a kisebbségi szavazókat, elég néhány érzelmes/nacionalista frázisba burkolni irracionális, sőt kontraproduktív gondolatot, hogy híveiket megtartsák, alternatíva pedig nincs[i]), ahhoz a tévképzethez, hogy a politikai elit egyfelől csakis „jobb” lehet, mint a többségi (erre a kisebbségi determinizmuson kívül semmiféle garancia nincs). Másfelől pedig az a belenyugvó (ez aztán igazán magyharossch), rezignált magatartás a jellemző, mely azt sugallja, hogy előljáróink, olyanok amilyenek, de mégiscsak a mieink,  „magyar narancs” szindróma. Ennek a magatartásnak a következménye, hogy a rommagyar előljárók en bloc feddhetetlenségét igen sokan, még értelmiségiek is, elhiszik, a korrupciót részükről nagyon jól tolerálják: lehet, hogy korrupt vagy saját zsebre dolgozik[ii], de „büszke magyar”, és ami a lényeg a miénk, ugye? (Mennyire ismerős ez a magatartás az anyaországi politikai vezérkar és klientúrájának vonatkozásában is, nemde? Költői a kérdés, de mégis nehéz elképzelni, hogy van épeszű ember aki, a felcsúti gázszerelőről elhiszi, hogy zseniális vállalkozó, a banki szféra, a médiák, a turizmus, az útépítéstől egészen a football menedzsmentig, mindenhez ért: hiszik mert, hinni akarják (nem merik nem hinni), hiszik mert anyagi érdekük fűződik hozzá, hiszik, mert imádják a vezért, s ha tőle származik a balek vagyona és vélt tudása, akkor az elfogadható. Van-e ettől bizáncibb, paternalisztikusabb, és álságosabb politkai attitűd?)
Nem azt akarom mondani, hogy a politikai és közéleti (hangadó, véleményformáló) elit (ami már majdnem szitokszó, de akkor is megkerülhetetlen és szociológiai értelemben helytálló kifejezés), nem az oly sokat hivatkozott istenadta nép jó leképeződése lenne, sőt  populizmusa éppen arra enged következtetni, hogy nagyon is az, és meglehetős hűséggel reprodukálja/reprezentálja a köznép hiedelmektől, érzelmektől és legendéktól átszőtt paternalista (Almond és Verba kifejezésével parokiális) politikai kultúráját. Csak azt konstatálom, hogy attól semmivel sem több. A mai rommagyar politikai és közéleti elit (nagyjából és mindenestől, a régióbeli-, a román-[iii], és mainstream magyarországihoz hasonlóan) – jószerével – a „nép fia”: mindenestől olyan, mint a nép, amiből vétetett. Így és ennyiben persze reprezentatív, csak éppen nem profi, esze ágában sincs a dolgok élére állni, a politikai tudat, a demokratikus politikai kultúra[iv], a társadalmi és kulturális modernizáció és innováció, stb.,stb., (mondjuk ki, a populista lózungok világán kívül, tisztelet a kevés kivételnek, inkompetens) ágensének, hordozójának lenni; nem példakép, és nem útmutató, hiszen a szavazók ignoranciájára, érzelmi elköteleződésére, irracionalitására, sőt a gyülöletre épít, semmit nem vesz el, semmit nem tesz hozzá a „népi indulatok”, és „évszázados aranyköpések” politikájához, csupán fölerősíti és kommunikálja azt.
Az ultrakonzervatív passzivitás (a patópál úrak köztünk élnek, sőt vezéreink ők) és múltba fordulás központi magja – pszichológiai, és szociálpszichológiai, valamint szociológiai értelemben – a demokratikus politikai kultúra hiánya, amit demagóg és érdekelt, korrupt és fantáziátlan, valamint inkompetens vezetők kihasználnak (ismétcsak tisztelet a gyér kivételnek). A demokratikus politikai kultúra mentális dimenziója, a politikai tudat, a mezőny váltógazdálkodásának képzeletbeli leképeződése[v] nélkül nem működhet: tudomásul kell venni, hogy nincs demokrácia demokraták nélkül. Ez a fajta paternalista, a demokratikus értékekeket mellőző mentalitás konkrét kivetülése, annak a sulykolása, hogy a mai magyar kormány leválthatatlan, amit a székelyföldi, el- és lekötelezett kiskirályok időnap előtti választási propagandája közvetít, és amit nem véletlenül sem lenyelni, sem kiköpni nem tud a központi RMDSz vezérkar.
Ahhoz, hogy a demokratikus politikai kultúra elterjedjen, sőt uralkodóvá legyen nemcsak egyszerűen a szocializációs eljárások (a szocializációs szcénák) radikális átalakítására lenne szükség, hanem a dolgot reszocializációként kell fölfogni: egyszerre kellene az elévült, sőt mondjuk ki rossz politikai kultúrát lebontani, és egy újat kialakítani, ami szemmel láthatóan meghaladja a régió elitjeinek hozzáértését, és messze túlmutat közvetlen (anyagi és nemcsak) érdekein, kívül esik komfortzónáján[vi]. Ezért a mindent überelő kettős beszéd, a populista demagógia, a gyülöletre apellálás. És talán ez magyarázza, hogy az uralkodó elitek ellene fordultak a politikai nyugatnak, letettek a fölzárkózásról. Úgy vélem, ez ma a helyzet, remélhetőleg még változhat, de sötétek a felhők fölöttünk, nem látni a morális világban eligazító csillagjárást.


[i] Ez magyarázza, hogy többszöri nekifutásból és nagyon erős Fidesz-KDNP hátszéllel, valamint anyagi/logisztikai támogatással sem jöttek létre igazi alternatívát kínáló, életképes rommagyar pártok. Igaz, hogy senki nem próbálkozott „más”, a nacionalista diskurzusokat mellőző formáció létrehozásával, mindenki a populista etnonacionalista választói massza és politikai tőkéből álló torta újrafelosztásán, a jobboldalon próbálkozott, innen a „megosztási kísérletek” bélyege és sikeres visszaverése. Mind az MPP, mind az EMNP csupán személyi változásokat ígért, azt, hogy majd ők és Tőkés, valamint a „nagy stratégiai partner” Orbán hatékonyabban, értsd időnként jól odamondva a „románoknak”, radikálisabban fogják képviselni ugyanazt, amit az RMDSz tesz. Nem csoda, hogy erre nem volt és nincs vevő (az MPP, mikor behúzódott az RMDSz-ernyő alá, felismerte ezt, az EMNP pedig pávatáncát járja: elmúlik magától).
[ii] Azt hiszem, létezik ezidő szerint egy hallgatólagos egyezség a román (szerb, szlovák, ukrán?) és  a magyar hatóságok részéről, miszerint az egymás területén zajló, magyar és kis mértékben román (szerb, szlovák, ukrán?), azaz a másik ország területén élő kisebbségeket célzó „támogatásokat”, legyenek azok államiak vagy civil eredetűek, nem vizsgálják, vagy legalábbis nem tüzetesen. Most majd a magyar kormány civil szervezetek megregulázására irányuló szabályozását követően ez (is) változhat, de eddig a dolog hallgatólagosan működött. Azt sem gondolom, hogy egy következő magyar kormánynak szándékában állna majd tüzetesen és szigorúan kivizsgálni, a határontúl elköltött költségvetési tételek sorsát, és mégis. Ha egyszer majd kivizsgálnák azokat az ügyleteket, amelyeket pártközeli alapítványok, klienteláris befektetők, sőt egyházak magyar költségvetési pénzen folytatnak, lenne nagy sivalkodás. Akkor talán radikálisan újra lehetne gondolni az előljárók feddhetetlenségének kérdését, csak egy példa. A székelyföldi kiskirályok már nem is pályáznak, illetve csak módjával, bukaresti fejlesztési alapok lehívására (aztán a házi sajtó ezt még diszkriminációnak is állítja be!). Viszont ők a magyarországi pénzek (és pénzmosások), lehívásának és elköltésének bajnokai, a magyar kormány elsőrendű kliensei, az egyházakkal együtt. (Senkit ne tévesszen meg, hogy a leginkább strómanok, és alibi civil szevezeteken keresztül folynak az ügyletek, miközben a sorosozás nagyzenekarában játszanak a kiskirályok is.) Ez az a szürke zóna, ahol – néhány eseti ügylettől eltekintve, mint amilyen a Nagy-Debreczeni féle vendéglőnyitás, amit az erdély.átlátszó.hu napvilágra hozott – nem látunk, nem láthatunk tisztán, és ahol az adományozónak (ne legyenk kétségeink, mindenekelőtt magyar költségvetési pénzekről beszélünk!) való visszajátszás, a saját zseb kitömése, a politikai és gazdasági klientúra fölhízlalása, stb., folyik, de ahol még az arányokról sincs fogalmunk. Inkább a rommagyar média teljes bedarálása, megszállása és kisajátítása folyik nálunk is – aprópénzért érdekelté tett és/vagy kiszolgáktatott újságírók (sőt újságíró szövetség) hathatós segítségével – minthogy a transzparencia fele haladnánk, nehogy tudomást szerezzünk a politikai manistream viselt dolgairól, és hátha így elhisszük a feddehtetlenség legendáját, nemde?
[iii] Szabadjon itt megjegyeznem, sokak nemtetszésére, hogy a régió és benne a román választók és politikai szóvívőik, akik a leginkább a civil társadalom reprezentánsai, egyre jelentősebb rétege látványosan szakított a passzivitással, a populizmussal és a nacionalizmussal is. Messze vezetne ennek kielemzése, de a februári bukaresti és más nagyvárosokban történt látványos és kiterjedt utcai megmozdulások jól mutatják ennek a rétegnek a jelentőségét, egyre nagyobb befolyását. Amiből a rommagyar kisebbség csak egy nagyon szűk értelmiségi szelete vette ki a részét. Úgy tűnik – még az egyes előljárók modernizációs, megújító szándéka ellenére is (Porcsalmi Bálint egyes megnyilvánulásaira, vagy a „Nőszövetség” egyes fölszólamlásaira, stb., gondolva) – mi maradunk az Orbán-bűvölet és etnonacionalista populizmus bűvkörében!
[iv] A politikai kultúra talán legjobb definíciója: „a politikai magatartásformák, értékek, benyomások, a releváns információk és a politikai készségek meghatározott elosztásából” kialakuló kulturális vonás, illetve viszonylag stabil identitás (lásd. Almond – Powell, 2003). Mint ilyen változékony, és főként hosszú távon, megváltoztatható dolog, akár a kultúra egésze az.
[v] Hadd álljon itt az is, hogy a választások és az egész demokratikus folyamat, meg intézményrendszer egyensúlya, működőképessége, két alaptételen nyugszik, a kisebbség létének és eltérő véleménye legitimitásának elfogadásán, éppen úgy, mint a többségi vélemény és a rá épülő hatalom uralmának az elfogadásán (ezt nevezi t.k.Max Weber legitimitásnak). Az első esetben az önkorlátozás, a többség zsarnokságának elkerülése – ennek a biztosítékaként hozták létre, elsősorban az USA-ban az alapító atyák, a fékek és ellensúlyok rendszerét, és ennek a válságát jelzi, hogy Trump egyáltalán megválasztható volt – , másfelől a többségi akaratnak való többé-kevésbé önkéntes és érdekelt alárendelődés, a kulcsfogalmai.
[vi] Itt csak fölsorolására telik, azoknak a szcénáknak, szocializácós közegeknek, melyek a politikai kultúra kialakulásán és megváltoztatásán kellene, hogy fáradozzanak, és az olvasó fantáziájára bízom – egy-egy megjegyzésen túl – annak eldöntését, hogy mennyire teszik ilyen irányú dolgukat a megfelelő intézmények. Tankönyvszerűen a család, az iskola (az intézményes nevelés), a vallási intézmények, a kortárscsoportok (peer group), a munkahelyi közösségek, a médiák és a politikai pártok tartoznak azokhoz az intéményekhez, melyek ki-, és átalakítják a politikai kultúrát és amelyeknek, ha közös irányba tartnának esélyük lenne demokratikus politikai tudat kiakítására, demokraták kinevelésére, illetve az átnevelésre. Csakhogy nálunk a család a paternalista modell foglya, amit egyedül családnak tartunk az az apa mindenható uralma, sőt már-már a családon belüli erőszak legitim hordozójának akarnoksága (lásd az erről folyó vitákat); az iskola az autoritér, sőt a történelmi diktáror-vezérek példaképét terjeszti, gyanús multú, szélsőséges vezéreket és irodalmi műveket propagál, emel be a nemzeti pantheonba és kanonizál, stb.; a vallási intézmények egymást túllicitálják a fundamentalista, ultramontán és intoleráns tudás-, és hitelemek propagálásában. Jellemző módon az erdélyi református egyház az ortodox fundamentalistákkal szövetkezik, kisebbségellenes, ásatag és avitt, diszkrimináló, kezdeményezések támogatásában; a kiszolgáltatott – akár gazdasági, akár politikai/ideológiai szempontból – elkötelezett médiák radikálisan jobbra csúsztak, nem beszélve a jobb híján közösséginek mondott (social media) nyilvánsságban terjedő gyűlöletbeszédről, úgy is, mint szocializációs szcénáról; és akkor mit szóljunk a populizmus bűvöletébe pottyant pártokról, melyek nem ideológiákra, a jó kormányzás megvalósítására, a közérdek szolgálatára, hanem sokkal inkább hatalmi vágyra, zsarnoki hajlamra, zsákmányszerzésre (party patronage system), a bennünk lakózó gyülölet fölszítására, stb., épültek ki, illetve így működnek?