Milyen ma a politika?

Milyen ma a  politika?

Álságos módon még a kritikus elemzők is egyetlen lehetséges politikai kommunikációs fogásnak nevezik azt a jelenséget, mely korunk politikai mezőnyének és az ott ténykedő, illetve tétlenkedő személyeknek (stakeholders) a jellemzője, azt, hogy egyetlen éthosznak képesek hódolni és ez a képmutatásból és manipulációból fakadó haszonelvűség, az önös érdek paranoiás követése. Az „önközpontúság”, az hogy a sztárpolitikusok csak önmagukat figyelik és senkire nincsenek tekintettel bonyolult korunk terméke, mely már-már lehetetlenné teszi a közjó fogalmának fölvetését is. Ezért aztán a rengeteg erőfeszítés, hogy alternatív tényeknek és posztigazságoknak tüntessék föl a közönséges hazudozást, a fedezet nélküli és igazolhatatlanul önkényes szavakat és mondatokat, megőrizni igyekezvén a beszélő hitelét, vagy legalábbis azt a látszatot keltve, mintha valóságosan is létezne (a politikus manapság csak kommunikátor, hiszen ideje jórészét az éterben, tévében és neten tölti; maga a megtestesült, illetve testetlen virtualitás, van is meg nincs is, lebegő részcskehalmaz és hullám, önmaga fénye, amit fényez minduntalan, de semmi más), nem csupán „felhőalapú” kommunikációs szolgáltatásként. Korunk politikusa személyiségtorzulás, maga a paranoia és nemcsak úgy, hogy a politikai mezőny lassan erodálja a résztvevők személyiségét, hanem már rekrutációkor az. Szinte kivétel nélkül mellékes, sőt kontraproduktív, az erényes férfiak és nők kiválasztása, hiszen a feltétlen lojalitás, a zsarolhatóság, stb., ritkán vagy soha nem társul kreativitással, a bátorság, önmérséklet, hűség, nagylekűség, igazságosság, bölcs belátás, és társaik megmosolyogni való tulajdonságok. Hazai tájakon a smekkeria, egyszerre sokmindent jelölő fogalma, és a korrupt láncolatok logikájának követése, a gátlástalanság társul a föltétlen lojalitáshoz. Minden esetre  az éthoszmentes személyiségtípus a nyerő, ha politikai funkciók osztogatása van napirenden. Arra akarnak rávenni, hogy ehhez, és ne a közjó morális elvárásaihoz, (deontológiai normáihoz), mérjük a politikusok személyiségét, sőt teljesítményét úgyszintén.

A megnyilvánuló populizmus nem ideológia, vagy pragmatikus politikai stratégia (bizonyos értelemben anti-politika, hiszen ideológiai értelemben is homogén „nép”-fogalommal operál, mindenkit kizár demos-ból, aki nem illik a saját maga adta definícióhoz, a legtöbbszőr az etnicista/kulturalista/maszkulin/homofób, stb.,  értelemben definiált nemzethez), hanem misszionárius tevékenység, hívő gyülekezetet, követők tömegét akarja megteremteni és kommunikációs paneljeivel, imáival egyben tartani (akár az alogéneknek kikiáltottak, a hitetlenek, kizárásával! A populisták istene kíméletlen és kirekesztő, intoleráns mindennel és mindenkivel, aki nem föltétlen híve, ezért a vallási tolerancia ünneplése, a muszlimok és mindenki más ellenes gyűlöletkampány kellős közepén, farizeizmus a javából).  

A hebegés-habogás, és egyben öntelt demagóg és tartalmatlan populista nyilatkozatok, melyek az újonnan kinevezett miniszterek parlamenti meghallgatásáról kiszivárogtak jól jelzik: az az őrült – a politikai kommunikáció torz szabályai szerint – aki a közjó elvárásaihoz mérni merészeli a politikusoknak nemcsak cselekvéseit, hanem már szándékait, valamint morális tartását is. A miniszternek semmit sem kell tudni, semmihez sem kell érteni, csak hinni és vallani kell, a párthűség újra elsődleges, a visszarendeződés itt is tetten érhető, Ceaușescu tetszhalott csupán (pedig éppen százéves lenne, akárcsak az ünnep), sőt kormányon van, mégha a háttérben is. Dragnea 3.0 kormánya már beiktatásakor kitűnő példája a populista paranoiás politikának, a visszarendeződés biztos záloga, reakciós és korrupciópárti (a tanügyminiszter a plágium apologétája), demagóg (az energetikai miniszter – komikus, ha nem tragikus lenne – villanyégő elmélete szimbolizálhatná a leginkább az új kabinetet, de a gazdasági miniszter sem kismiska, csak éppen lámpalázas, több társához hasonlóan, nehezen fejezi ki magát anyanyelvén), tudatlan de dölyfös, büszke képviselője a nihilnek. A legtöbb újonnan kinevezett miniszter már túl van mandátuma legnehezebb napján, kisebb nagyobb nyelvi/nyelvtani hibákkal, de felolvasta/letette az esküt, és nem is fogunk hallani róla sokkal többet rövid mandátuma alatt.

A rommagyar politikai hatalmasok pedig követik a trendet – Budapest is ezt sugallja minden bizonnyal – és populista paranoiás kiszólásaik, mintegy természetes módon egy táborba terelik őket a visszarendeződés harmadik kormányával. Kelemen Hunor azt mondja az új kormányprogramról, hogy az „olyan, mintha a Mezőgadasági minisztériumban írták volna meg, két sör között", (lehet ez a rózsaszín pantalló átka?) másnap aztán megszavazza a parlamentben a Dăncilă-kormányt, “ad még egy esélyt a koalíciónak”, csak azt nem mondja ki, hogy mire? (Azt is mondják, hogy vannak konkrétumok a programban, melyet már ezelőtt is megszavaztak, de hát ez ellenérv!, hiszen harmadszorra ígérik, de egyszer sem váltották be. Az új miniszterelnök-asszony 2 év alatt 350 km autósztrádát ígér, ha összevetjük azzal, hogy az Erdélyi pálya 14 év alatt 62 km-resre nőtt, ezt az ígéretét biztosan tartani fogja /Lol/, sőt 250 km vasutat is épít, vagy felújít, ez még nem világos. Új adót sem vezetnek be, már persze az autóregisztrációs adót már márciustól ígéri a szaktárca vezetője, stb. A helyi adminisztráció kieső jövedelmeinek pótlását még csak nem is ígérik, stb.)

Plusz gond itt, és elhallgatással nem kezelhető, hogy a kisebbségi politizálásnak sajátos, a politikai mezőnyben egyedi módon strukturált helye, etikája van. Sajátos helyzetünk egyfelől deontológiai etikát követel, azaz minden közéleti/politikai lépést az emberi jogokra, nevezetesen a kisebbségi jogokra való hivatkozással, ahhoz mérten kell értékelni. A kisebbségpolitikában érvényes szimbolikus és pragmatikus cselekvések egy másik dimenzióban, az emberi jogok elsőbbségének feltételezett és mérceként használt mezőnyében is megmérettettnek. Miért jó egy egész kisebbséget (ma már társadalomnak /gesellschaft/ nem mondanám, közösség /gemeinschaft/ meg sohasem volt) populista, etno-nacionalista, ráadásul két, rajtunk földrajzilag is kívüli, problémáinkra érzéketlen hatalomnak kiszolgáltatni? És a kérdés tovább vezet ahhoz, hogy helyes-e a politikai pluralizmus minden formájának elfojtása a kisebbségen belül? Lehet-e demokratikus az úgy megválasztott képviselet, hogy nincs pluralizmus, nincs választási lehetősége a kisebbséghez tartozóknak, akik foglyul estek a hatalmi elitnek? Képviselve vagyunk-e egyáltalán?

A mostani hezitálás és újboli elköteleződés alapvető kérdéseket vet föl, pontosabban a kisebbségi politizálás mezejének újrastrukturálását követeli meg. Még akkor is ha ennek sem intézményi, sem pedig személyi struktúrái nem adottak. Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

Egyensúlyhiány

Egyensúlyhiány

Két dolgot lehet, többé-kevésbé biztosan, állítani az új miniszterelnök-jelölttel kapcsolatban –  már azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy szintén a PSD-elnök teleormáni fief-jéből való – és mindkettő sötét időket vetít előre.

Egyik, hogy biztosan lojális pártelnökéhez, és ezt nem is rejti véka alá. Mostmár csak azt kellene tisztázni ezzel a lojalitással kapcsolatban, hogy mint egyfajta nem feltétlen racionális, érzelmileg beágyazott attitűd, mennyire stabil, mennyiben lehet hosszútávon, és főként, miniszterelnöki pozícióból gyakorolni. Ráadásul, amint azt Tăriceanu szenátus-elnök, a kormányzó hatalom kisebbik pártja vezérének szíves közléséből immár tudjuk, a miniszterelnök csak a Dragnea helyettesítője, román kormányhangja, afféle „adminisztrátor”, ügyvivő feladatokat fog ellátni (sic!, ami persze törvényellenes, de kicsire már senki nem ad: ezennel a stróman miniszterelnök intézménye, feltalálva!). Sejtésem, és az előzmények figyelembevételével képtelenség kormányzást egy külső – és ennyiben természetesen a dolgokat egy a kormányon kívüli pozícióból megítélő – személy kénye-kedvének megfelelően bonyolítani, miközben ez a helyzet akaratlanul is erodálja a föltétlen hűséget. Másfelől, mint minden érzelmi viszonyulás a hűség is illóanyag egykettőre elpárolog, nemcsak egy kifáradó házasságban, hanem annál inkább egy politikai (valójában klienteláris, a politikai korrupciót populizmussal eltakarni igyekvő) viszonyban, mely ráadásul kiegyensúlyozatlan. A mérleg nyelve egészen a beiktatásig Dragnea javára billen, ő van hatalmi helyzetben, ezt követően viszont az asszimetrikus viszony kiegyenlítődik, sőt előbb-utóbb – akár a két legutolsó miniszterelnök esetében – átbillen a mérleg és jön a konfliktus, majd a saját kormány elzavarása. Semmit sem változtak azok a körülmények, melyek két kormányfő és kormány, valamint nagyszámú miniszter menesztését eredményezte, nincs okunk azt föltételezni, hogy ez másképpen fog történni a közeljövőben. A beiktatásra váró Dăncila-kormány soron következő bukása a változatlan politikai mátrixba, abba a strukturális elrendeződésbe van előre bekódolva, mely eddig is válságot, kormányozhatatlanságot okozott.  

A másik tudható dolog a kijelölt miniszterelnök-asszonnyal kapcsolatban az, hogy hangos híve az igazságszolgáltatást érintő módosításoknak, melyeket a politikai nyugat mellett az államelnök, és ami fontosabb a szakma és civil társadalom élesen ellenez. Ráadásul egy olyan pillanatban próbál kormányt alakítani, amikor a korrupció-ellenes harc jogi kereteit mindenáron módosítani, meglágyítani próbáló hatalom, egyszerre a parlamentet, a  bírókat és ügyészeket, az államelnököt az EU és USA valamint a nyugati államok képviseletét, stb. rossz politikai kommunikációval, maga ellen fordította. Most a kedélyeket az a PSD-s párthatározat borzolja, mely, az ártatlanság vélelmére álságosan hivatkozva, megvádoltakat is „büszkén” engedélyez kormány–, illetve miniszteri fukcióba jelölni.

De a PSD-ALDE mindenekelőtt a civil társadalmat hívta ki maga ellen – mégpedig egyszerre annak szervezett és jó nyugati kapcsolatokkal rendelkező NGO-it, és ugyanakkor az utca emberét, a vox populit is – mozgosította maga ellen. Márpedig az utca hangja, a civilek, akikkel egyelőre nem tud mit kezdeni a parlamenti többséggel rendelkező hatalom, nagyon is mozgosítható, és máris aktív. Még el lehet hallgatni, illetve kicsinyíteni a részvevők számát, a szombati tüntetéseken, úgy tenni, mintha követeléseik el sem hangzottak volna, de a dolog minden bizonnyal folytatódni fog. Hatásukra pedig egyéb ügyek miatt – lásd. infláció, árfolyamesés, gondokat okozó adóreform, és mindenekelőtt a korrupció, stb., stb. – elégedetlenkedők is csatlakozni fognak hozzá, újra bizonyítva, nem lehet populista jelszavakkal, a vox populi ellenében kormányozni.

Közelebb hozzánk, nagy kérdés, hogy érdemes-e a rommagyar politikai establishmentnek ezzel a kormánytöbbséggel menetelni? Vállalható-e egyáltalán Dragnea két szép szeméért a kooperáció, a rommagyar polgárság jórészének ellenében? (Ha Márton Árpádot kérdezzük, persze ő reakciósabb és radikálisabb az igazságszolgáltatás kiszolgáltatásában, mint a legtöbb PSD-s társa, Csordáchébb, a Iordachenál). Új fejlemény, hogy – az (i)gazságszolgáltatás újraszabályozási kísérlete, és a korrupciós ügyek miatt, stb. – a rommagyar civil társadalom is mozgolódik, és ezt nem lehet másképpen értelmezni, mint ellenállást a rommagyar politika jelenlegi kurzusával szemben. Szombaton még csak egy-két tucatnyi civil tüntetett Bukarestben a hatalom, és alulértetten mindenképpen az azt követő szövetség ellen, de eddig is sok rommagyar vett részt a kormányellenes megmozdulásokban, és számuk növekedni fog. Olyan szolidaritás épülhet föl a civil társadalomban, ami az eddigi Fidesz inspirálta kisebbségi etnonacionalista politizálás kereteit kérdőjelezi meg, és akkor? (Érzékeli ezt Kelemen Hunor, legalábbis megbékélő, ha nem egyenesen elfogadó nyilatkozatot adott a tüntetőkről/tüntetésekről. Érthető, ha a magyarországi kampányban nem akar szembemenni egyetlen rommagyar irányzattal, vagy csoporttal sem, hiszen feladata van: mozgosítani Orbánra való szavazáshoz).

Minden esetre a kormányválságok és civil társadalmi megmozdulások egyre nyilvánvalóbbá teszik, amit eddig is lehetett tudni: nem lehet egyszerre két nacionál-populista hatalmat szolgálni (ezt a MinoritySafePack kezdeményezés előrelátható kudarca is jól érzékelteti), különösen kisebbségi helyzetben nem. Sem a Dragnea-Tăriceanu-pártiság, sem az Orbán-pártiság nem tartható egyszerre. És főként nem a kisebbségi – azaz általános emberi! – jogok következetes fenntartása, az érte való sokoldalú és az EU-t is implikáló politikai harc hangoztatása mellett. Nem foghat az illiberális macska liberális demokráciát, pláné nem egyszerre kint és bent – hogy a költőóriás szavait, ilyen vulgárisan parafrazáljam.

A nyárelő vízválasztó lesz a rommagyar politikában. Itt szárba szökkenhet a civil elégedetlenség, ha tovább menetelnek az egyre népszerűtlenebb (lassan már-már egészen abszurd, Ionesco-i) hatalommal, és a civil kurázsi is felhorkadhat, nyílt ellenállás és tüntetések jöhetnek, valamint újabb kormányválság. Ez viszont az előrehozott választásokat is valószínűsíti. Odaát pedig Orbán, amennyiben nem sikerül a kvóta, nem lesz elég a mozgosítás az átszavazásra, kevés lesz a hálavoks, stb., benyújtja a számlát, és az igazán fájdalmas lesz (amúgy sem sikerült teljes jogú kliensé válnia a Kelemen vezette fő itteni Fidesz fiókpártnak, hiszen a nagy magyarországi adóösszegeket Kató Béla és Demeter Szilárd kezeli, a szövetségnek csak töredék jut!).

Hiénamosoly és rossz póker-kéz

Hiénamosoly és rossz póker-kéz

Akármilyen szorgosan kémlelték profi kártyavetők a kedvező jeleket, nincsenek jó előjelek: az új év rosszul kezdődik – és minden bizonnyal rosszul is fog folytatódni – a román politikában. Alig múlt el a vízkereszt napja, s máris kormány nélkül az ország, mégpedig a Gyulafehérvári Nemzetgyűlés, nagy csinnadrattával bejelentett, centenáriumának évében. Úgy tűnik nem több fél évnél a PSD-s – ALDE-s kormányok garanciájának ideje, ennyi a miniszterelnökök reakcióideje, amíg rájönnek, hogy kormányon képtelenség úgy táncolni, ahogy Dragnea (és a párt) húzza(ák). És így is marad ez, amíg Dragnea húzza, amíg a szakértelem teljességgel lényegtelen kritérium a kormányzati pozíciók betöltésénél, illetve csak a személyes hűség,  a feudális kötöttség, a klientelizmus számít; amíg a pártok zsákmányszerzésre, újabban pedig a felelősségre vonás elkerülésére épülnek; amíg a párt-patronátusi (kamarilla-politika) rendszer uralja a politikai mezőnyt, marad a Teleorman-i (banán, azaz korrupt és álságos módon kormányzott) köztársaság, ahol a kormányzás művészete jószerével ismeretlen, a közjóra való hivatkozás pedig hiénamosolyt vált ki.

A kormányzás viszont mégsem utcasarki smekkeria (skaccok ügyeskedése, alvilági figurák kisded játéka), a dolgok természeténél fogva nem az, szakértelmet és integritást követel, viszont a többségi párt(ok) leadershipje minden, csak nem kompetens és nem tisztességes, ezért jósolom az elhúzódó válságot. Van, és minden bizonnyal lesz még Tudose-nél is lennebb, az inkompetencia, a középszerűség, illetve annál is gyengébb adottságú káderek hosszú sora vár ugrásra készen. (Tudose – minden elszólása és félművelt balgasága ellenére – utolsó napjaiban éppen helyesen kezdeményezte a kormány karcsusítását, a bürokrácia megnyirbálását, a teleormani klientúra fontos kormánypozíciókból való hazavágását, csakhát későn és előkészítetlenül, ad hoc módon lépett föl, és szükségszerűen elbukott). Akik, máris haláltmegvető buzgalommal nyalják a megfelelő hátsó fertályt, de akik borítékolhatóan képtelenek lesznek a kormányzásra, háromperces rivaldafényt kapnak, majd újfent elzavarják őket, egészen addig, amíg a nagy kártyakeverőt (aki viszont most bevallotta: számára a kormányzás egyféle pókerjáték, jó vagy rossz lapjárás kérdése, és ő nem jó póker-kéz) el nem zavarja a következő patron (a PSD Iliescu óta a „Big Daddy”-k pártja, csak így müxik, a patriarchális vezetési stílus nélkül halott), és ez a pillanat még várat magára.

Dragnea egy számára kedvező összetételű – értsd zsarolható, hitegethető, illetve kliensekből összeverbuvált – vezető testületben (CEx) lemondásra kényszerítette a miniszterelnököt, de nincs még új jelölt, és főként nincs az államelnök által elfogadtatva. A válság-tanácskozás folytatódik és ez erodálja hatalmát, gátat vet autokratikus hajlamának, és az ellene folyó perek, minden megakadályozásukra tett próbálkozás dacára, folytatódnak (nem járhat a korsó a kútra míg a világ, csak míg eltörik). Csapdahelyzet ami kialakult, mert mostmár Dragnea azzal jött elő, hogy immár többet nem ő javasol miniszterelnök-jelöltet a pártján belül, ami persze síma szemfényvesztés. Viszont a párt nem is fog olyan befolyásos és kompetens, valamelyest is integráns személyt találni, aki – az előzmények ismeretében – elvállalná a funkciót, aki meg majd elvállalja az a lojalításán kívül csak inkompetenciájával fog kitűnni: Dragnea ujabb bábut keres, a mozgató drótok és spárgák, pálcikák és állványok, valamint a további kellékek és kulisszák maradnak.

Amúgy is sokféle olvasata lehetséges a mostani kormányválságnak, és még nincs vége a cirkusznak, hiszen messze az új kormány beiktatása, és egyáltalán nem tűnik sétagaloppnak, bármennyire is próbálják sajátmagukat is nyugtatgatni az illetékesek, a válság akutizálódásának aktorai. És nehéz megjósolni, hogy az államelnök mit fog lépni, hiszen már a múltkori kormányválság idején megüzente, nem fog még egyszer egy Dragnea-bábut jelöltként elfogadni. (A jegyzetírás idején még nem döntöttek az új minisztererelnök jelöltről, sőt még az ideiglenes, ügyvívő miniszterelnök személyéről sem). Könnyen meglehet, hogy Johannis az adott helyzetben úgy érti: a jelenlegi parlamenti többség képtelen a kormányzásra – és ebben van is valami – ezért akár új többséget is megpróbálhat létrehozni. Nem tudjuk, hogy az ALDE és Tăriceanu pontosan mit gondol, hiszen hallgatott a miniszterelnök és minisztereinek menesztéséről, illetve az előrehozott választások kieröltetése sem elképzelhetetlen.

És nincs esély a nyerésre egyik itteni Fidesz-fiókpárt számára sem, mégha úgy próbálják is föltűntetni, hogy Tudose zászlós elszólása hozzájárult bukásához (Érdekes megfigyelni, hogy akik most, különösen Magyarországon, a PC-beszéd ellen agitálnak, mennyire érzékenyek a „mások” szókimondására, miközben semmiféle kognitív disszonanciát át nem éreznek.) ez semmiféle politikai tőkét nem terem. A rossz pozicionálás, az elvtelen politizálás, és ennek következtében a több tűz közé szorultság egyre nyilvánvalóbban ellene fordul az önállóságukat vesztett rommagyar politikai formációknak.

Hiába volt hajlandó cenzúrázni és lapot beszüntetni, szerkesztőket meneszteni a Kelemen-közeli médiát elfideszesíteni, a főnök (és a nevében (apró)pénzosztó, Nagy-Debreczeni házaspár), az Orbán-barát hobbyíró egymaga több pénzt szerzett az itteni média újabb einstandolására, mint a szövetség egésze. Egy névtelen és mindezidáig ismeretlen alapítványnak (a fura hangzású Erdélyi Médiatér Egyesületnek) nagyobb beleszólása van a rommagyar médiapolitika alakulásába, mint a szövetségnek és megannyi médiaintézménynek, nagy nevű alapítványnak, vagy egyszerűen csak politikai lojalítás alapján összetákolt kuratóriumának együttvéve. És szemmel láthatóan többet ér Kató Béla jókor és jó helyen elhangzó „szerelmi vallomása” (aki ráadásul azt mondja, úgy kapott kilencven millió eurós támogatást, hogy ”Orbán Viktorral nem voltam barát, nem látogattuk egymás házát…”, mekkora költségvetési összeg járt volna, ha barátok?), mint az összes választott testület és vezér befolyása, politikai és egyéb programja, valamint „autonómiázása” egy helyen, hiszen az övé a nagy pénz. Gyakran látjuk majd, ahogy Kelemen Hunor másodhegedűsként vesz részt felavatási ünnepségeken, díszes és urhatnám fogadásokon, és sorban áll egyházi támogatásért: megfordult a világ, és egyáltalán nem a javára. A rommagyar politikai képviselet csak nevében az, aminek lennie kellene, tehetetlen és kiszolgáltatott, önállóságát vesztett, decentrált, gittegyletek és klienteláris hálózatok egyre kevésbé befolyásos, súlytalan hálózata. Meg kellene fordulni és más irányt venni, de nem látszik a visszaút. Azt hiszem a következő időszak egyre világosabbá teszi zsákutca amiben a politikai establishment jár, végén a fal várja és nagyot fog koppanni.

Káosz és pornó - '18

Káosz és pornó – ’18

„Az igazat megvallva, semmi sem maradt, csak a szédület érzése, amivel semmit sem lehet kezdeni.” - Baudrillard

Éppen csak újévre fordult, s már körvonalazódik az év politikai üzenete: marad a KÁOSZ, a politikai osztály és a román, valamint a rommagyar polgárság napirendjének (ágendájának) egymástól való eltávolodása (Magyarország másik képlet, mely hosszabb kifejtésre érdemes), és a perverz populista-demagóg diskurzusok, melyek ezt elfedni igyekeznek. Példátlan dolog a politizálás színvonalának, olyan mélységekbe való sülyesztése, mint ami a jelenlegi – reménytelenségében is perverz, egyenesen pornográf – kormányzati intézkedések és kommunikáció, valamint a rommagyar politikát uraló, elkeseredett és kívülről irányított (decentrált) kaotikus kommunikációból (a szokványostól eltérő Brown-féle követhetetlen politikai mozgások) kiolvasható. Nincs itt hely és idő a kifejtésre, csak utalásszerűen jelzem, az elmúlt év vége megmutatta, hogy a korrupt politikusok mentegetésére épített kormányzás ismételten megbukott. Jön a kormányátalakítás (esetleg a saját miniszterelnök elzavarása), az örökös és perverz kétfrontos harc, egyfelől a priuszos pártvezér, Liviu Dragnea, és a mindenkori kormánya között, másfelől az államelnökkel. Aztán a reakciós és kiszámíthatatlan parlamenti mozgások (nem is igazán törvénykezés, hiszen ahhoz átgondolt stratégia, és szakértelem kellene, ami szemmel láthatóan hiányzik a jelenlegi képviselők és szenátorokból. Nem mellesleg a reakciósok közt is az egyik legreakciósabb a rommagyar képviselő, Márton Árpád, aki a békés civil tüntetésekben bányászjárást vél fölfedezni.), a korrupció legalizálási kísérletei, lehetetlenné teszik a kormányzást, és a nemzetközi mezőnyben is hiteltelenítik a román és rommagyar politikai kurzust.

És akkor jön az újabb, újfent hiteltelen, autonómiázás, ráadásul a legbutább és képtelenebb, a legkevésbé esélyes, (eszentés) tervezetre való utalással tett közös nyilatkozat formájában (Jól jön ez Szili Katalinnak, aki évente egyszer úgy tehet mintha dolgozna, mintha autonómia tervezeteket koordinálna, mintha egyáltalán létezne. És persze Dragneanak is jól jöhet még egy kis figyelemelterelő nacionalista uszításra, ha a téma még eléri a román médiák ingerküszöbét, a legnagyobb orvosi korrupciós ügy kellős közepén. Az aláírók még azt is elfelejtették, hogy nem 25, hanem 26 éve született a hivatkozott Kolozsvári Nyilatkozat, ezért az évforduló sem negyedszázados, dehát kit is érdekelhet ez? Ad-e még bárki is a kicsire?).

Jellemző a perverz és kaotikus politizálásra, hogy Kelemen Hunor, a legfőbb itteni Fidesz-fiókpárt vezére, még azon melegében, a közös nyilatkozat aláírását követve elsasszézott annak tartalma mellől, mondván: bár már két benyújtott autonómia-tervezet a parlamentben van, ezek mégsem a „nagy közös” tervezetek, mert az alkotmánymódosítást igényelne, és az ugye – gyakorlatilag – még hosszú távon is kivihetetlen. Azért persze a nyilatkozók, a jövőben, egyeztetni fognak autonómiázás, illetve tervezet-ügyben, magyarán együtt nyomják a süketet, ha arra kapnak Budapestről ukázt, ha kell ellentmondva minden józan észnek és figyelmen kívül hagyva a kedvezőtlen konjunktúrát. (Van, aki érti még ezt?). Márpedig a konjunktúra, a Katalán függetlenségi-kísérlet és a nyomában, valamint a Brexit miatt is, elhúzódó válság okán is, különösen kedvezőtlen, az „autonómiák kiharcolásához”.

De az autonómiázás hitelteleníti a MinoritySafePack elfogadásáért folyó kampányt is, mert vagy európai védelem, a jelenlegi adminisztratív struktúrákban, a kisebbségeknek, vagy etno-territoriális és vegyes (illetve meghatározatlan) autonómia a cél, a kettő egyszerre nem megy, lényegében ellentmondanak egymásnak. A kisebbségi jogok terén való előrelépést sem az Orbán-féle Bruxelles-ellenes retorika, sem az autokráciák kiépítését, a jogállamiság csorbítását célzó politikák mellé való rommagyar politikai fölzárkózás, eufemisztikusan szólva, nem támogatja.

Aztán vannak azok a rusnya tartalmi dolgok, amiért állítólag a közös nyilatkozatot aláírták. És ha sorra vesszük a kitételeket, amiben a Fidesz itteni fiókszervezetei egyetértenek, akkor azt látjuk, hogy csupa ellentmondásos és tartalmatlan kijelentés alatt áll a vezérek aláírása. Elveket és vágyálmokat, egymással is összeférehtetlen kijelentéseket olvashatunk a nyilatkozatban. Mert a regionális autonómia, mint neve is jelzi terület-alapú, ezért nem (csak) a „tömbben élő magyarokra”, hanem mindenkire érvényes, aki adott területi egység lakója. Ráadásul – visszakanyarodva az SzNT-s tervezethez – ezt a területet immár, a „történelmi” székely székek, határainak rekonstrukciójával („az egykori székely székekre alapozva”) fogják meghatározni (Hol van már a legutóbbi autonómia-statutum, mely Maros-megyei prefektust rendel Kovászna és Hargita megyék fölé?), ne is kérdezzük, hogy kik és főleg hogy mikor. (Partium, határainak kialakítására még utalás sincsen, viszont másféle autonómiát, “kétnyelvű közigazgatást” kapna, meddig lehet még tarkítani a képet?). De különös az is, hogy a nyelvi jogokat, mint “az erdélyi magyarok összességének önkormányzatát” igyekeznek majd elfogadtatni, már-már a felismerhetetlenségig tágítva az önkormányzatiság – a román (és nemcsak) adminisztrációban amúgy is ismeretlen – fogalmát. Minden bizonnyal ezért is sikeredett értelmetlenre a mondat, mely körülírni kívánja ezt az „személyes önkormányzatiságot” „Erdély” (s persze értsd, Partium és Bánság) minden egyes magyar identitású személyére nézve. Ezért aztán a dadaista, kaotikus nyilatkozat, mely végül sem értelmet, sem érzelmet meg nem céloz, perverz politikai közjáték. Nyakkendősen előadott kis rommagyar politikai pornográfia, árnyékbokszolást előrevetítő káoszteremtés, a rend, a kiút fölvázolásának az ígérete nélkül.

Márpedig a spontánul előálló vagy mesterségesen gerjesztett káosz soha nem a kisebbségeknek, a hatalomnélkülieknek kedvez, hanem a hatalmasokat segíti, nem egyszer  perverz, céljaik elérésében. A politikai szcéna káosza erőskezű politikusokat kíván, akik rendet, törvényt és biztonságot hoz(hatná)nak, illetve annak az illúzióját, szimulákrumát kommunikál(hat)ják, de akik mindig a kisebbségeket okolják a felfordulásért, és magukat dícsérik a „rendért”. Tudta ezt eddig a rommagyar politikai elit, de önállóságuk elvesztésével, szemmel láthatóan, ezt a gyakran csak ösztönös tudást is elveszítették, termelik a káoszt, de helyzetüknél fogva nem élhetnek a rendcsinálásnak mégcsak halovány ígéretével sem.

A rommagyar politikai képviselet egységének az újabb felületes és kényszeredett, kívülről diktált, kinyilatkoztatása, mégpedig egy tartalmatlan autonómiázás mellett, a gyengeség, a kiszolgáltatottság, a hatalomnélküliség és rossz pozicionálás biztos jele. Lassan a 18-as év mellé a 18-as piros karika is dukál ahhoz, amit ma rommagyar politikának lehet(ne) még nevezni (igaza van Kelemen Attila Árminnak, hogy már nem is kurvák, hanem stricik bonyolítják azt, amit politikának mondanak még): pornó a javából.