2018/02/27

Ilyen-olyan politikai performanszok



Ilyen-olyan politikai performanszok

„Egy valóságosan a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság mozzanata.”
Guy Debord

A politikacsinálás posztmodern – de sok más poszt-al kezdődő jelzővel is illethető – populista szakasza, melyben élünk, stílusát tekintve allegorikus diskurzusok sorozata. Vagyis egy dolgot mondanak a politikusok, és más dolgot kell érteni alatta, ha el akarunk igazodni, ha értelmet akarunk tulajdonítani a politikacsinálás folyamatának. Önmagukban sem a diszkurzusok, sem a politikai gyakorlatok nem „állnak meg”, már-már értelmetlenek és értelmezhetetlenek, mankóra „második”, illetve sokadik jelentésre van szükség, hogy értelmet nyerjenek. Ezen kívül pedig a politika célja, sőt öncélja a spektákulum (Guy Debord), úgy is mint egy hiperreális,  szimulált világ (Jean Baudrillard) valóságában zajló előadás, illetve folytatásos performansz, amolyan valóság-show, ami a tévéhez köt milliókat.
Márpedig, ha a politika spektákulum, végső soron egy vége nincs forgatókönyv, változó színészekkel való, hullámzó színvonalon előadott, végenincs eljátszása, akkor a két előadás, úgymint a DNA-t vezető Laura Codruta Kövesi, és azután a Tudorel Toader miniszteré, igencsak eltérő színvonalúra sikeredtek. Mielőtt a performanszokat elemezném, hadd jegyezzem meg, az elemzés ezen a szinten nem a forgatókönyv, a szöveg (a script-um) tartalmáról, hanem az előadás minőségéről szól. És hát, ég és föld. A főügyésznő elegáns visszafogottsága, korrekt nyelvhasználata, egyenes, de nem merev testtartása, (amúgy is jó fél fejjel magasabb a miniszternél), tekintete, mellyel mindig a kérdezőt kereste, és fiatalos állóképessége, amivel minden kérdésre nyugodt és átgondolt válaszakat adott, igazán jó performansz volt. Ezt bizony még utánozni sem tudta a miniszter. Toader lassú, szájbarágós, öreges és színtelen „felolvasása”, másik történelmi korszakot, más retorikai időket idézett. Merevsége és zavarodottsága arra utalt: nem érezte jól magát szerepében, nem rá szabták a szöveget, melyet felolvasott. Silány játékos ő, aki egy elmúlt korszak retorikai elemein kívül más regisztert nem ismer, kérdésekre nem válaszolt, látszott, hogy kínlódott a mikrofonok mögött, izzadt és vörösödött, legszívesebben menekült volna a sajtó és a nyilvánosság elől.
Ha a DNA-vezér sok követőt, és népszerűséget szerzett hosszú, de cseppet sem unalmas sajttájával, a miniszter éppen ellenkezőleg, a korlátoltságának lassú előadásával, megújulásra való képtelenségének megannyi jelével, lassú és körülményes stílúsával pedig, egy igazi kuka (olyan Iordache-szerű) képzetét ébresztette, ellenszenvet. A főügyésznő ezen a szinten minden bizonnyal kiütéses győzelmet aratott, ezt már nem is lehet visszacsinálni, főként a nyilvánosság utólagos értékelését követően, mely kiemelte és megerősítette a performanszok közötti minőségi különbséget. Ha a főügyészasszony image-ben van valami, ami a jótanuló diákra (geek) emlékeztet, aki flottul megvédi álláspontját, megmagyarázza bizonyítványát, a miniszter a vaskalapos és fölöslegesen tudálékoskodó (a diákok körében rendszerint közutálatnak örvendő) régimódi tanárt adta.
Másfelől viszont, a textusok szintjén, a főügyészasszony volt a hagyományosabb, azaz szakszerűbb, igyekezett a jogi nyelvezet keretein belül maradni, (kivétel talán, az a kijelentés, hogy:”a megvádoltak, elkeseredett fesztiválja folyik”) még akkor is, amikor személyesebb hangnemben, vagy a céhszerűség nevében szólt. Ez érdekes módon kapcsolódott egyfajta (későmodern?)  jogi tudatossághoz, homogén, racionális és egyéb regiszterben hozzáférhetetlen nyelvezethez, ami viszont nem vált unalmassá. Mert a kérdések egyfelől tagolták, másfelől az érdeklődés eleve nagy volt, hiszen ritkán tartott hasonló sajttájt, harmadszor pedig, mert nem ismételte önmagát, és nem volt nyegle, vagy elútasító (emlékeztetőül hasonló témában Iordache ex-miniszter, hírhedt sajjtáján három perc alatt 26 x mondta, hogy „altă întrebare?” /”más kérdés?”/, anélkül, hogy egyre is érdemben válaszolt volna).
Ha a szövegszerűség (textualitás) felől közelítünk a miniszter politikai diszkurzusához, akkor azt fogjuk találni, hogy a posztmodern kollázs, az összevágások, ismétlések és átfedések,  zavaros szerkezetű és műfajú szöveg és ennyiben divatosabb ellenfeléénél. Toader, hol különféle jogi szabályozásokra (nem is mindig a tényállásnak megfelőre: alternatív tények), Ab-döntésre, törvényre, etikai kódra, stb., hol sajtóértesülésekre, hol bizonyíthatatlan leleplezésekre utalt. Előadásának szövege erősen eklektikus és vitatható volt. Csak egy határozottan kiemelt dolgot említenék. Arra hivatkozott egy adott pillanatban, hogy a főügyészasszony „rontotta Románia nemzetközi megítélését”. A kijelentés nem csak azért nem áll (alternatív igazság), mert rettentően rosszul hangzik, mert ceausiszta bikkfanyelven fogalmaz, hanem azért sem, mert a DNA és vezetője, vélhetően minden lehető kitüntetés és elismerés birtokosa, amit csak a politikai nyugat ismer.
A Kelemen Hunor által, hogy úgy mondjam csípőből és azonmód „korrektnek” és „logikusnak” mondott miniszteri jelentés, melyet Tudorel Toader innen-onnan összefércelt és, olyan nyolcadikos képességvizsga szintjén megírt jelentése a politikai ágenda új és érdekes fejezetét nyitja meg. Vége a jogi diskurzus tisztaságának, és egész érvrendszerének, még a kormányzat szintjén is, a populizmus elszánta magát a szakszerűség kivégzésére, végletes leértékelésére. A jogi, és általában a szakmai, nyelvezet végzetesen keveredett a napi politika, a médiadiskurzusok és politikai kiáltványok elemeivel, eklektikus stílusával, és ezzel el is vérzett. Nehéz feladat vár a (CSM-re) jogi felügyeletre, ha pusztán jogi szempotok szerint akarja ma megítélni a miniszter „elbocsájtó szép üzenetét”. Ezért – legalábis szakmai hitelének fenntartása érdekében – el kell utasítania azt. Ezt minden bizonnyal Liviu Dragnea and Co. is sejtik, ezért nem vállalják a jelentést, kihátráltak Toader mögül és kivárnak. (Formálisan, a kijelentések szintjén csak a fidesz itteni fiókpártjának elnöke áll nyiltan Toader és jelentése mögött, t.i. „partnerei” neki nem szóltak, hogy az már nem aktuális, felejthető.)  Csakhogy egy negatív véleményezés a (CSM) jogi felügyelet részéről Johannis dolgát könnyíti meg, amikor el fogja utasítani a DNA-főügyészének leváltását. Ezzel még az új – Dăncilă – kormány könnyű és gyors elfogadásával elveszített népszerűségét is helyrehozza, valamint második mandátumának esélyeit növeli.

2018/02/20

Politikai krimi


Politikai krimi

A politika – mely mai formájában erősen közelít a káosz fele – a leginkább a krimi műfajához hasonlít, mégpedig egy hosszú folyamú krimi-sorozathoz. És ez a műfaji besorolás egyfelől nem csak a politikusokat és segítőiket (politics makers) keretezi be, hanem azt is föltételezi, hogy ekként is olvassuk az általuk létrehozott történeteket, magyarán (ahogy azt Borges mondaná) hitetlenkedve, gyanakodva, egyfajta egészséges bizalmatlansággal, intellektuális távolságtartással kell fogyasztanunk a politikai sorozatokat. Másfelől pedig a krimi mégiscsak a klasszikus logika és „erények” fenntartását szolgálja, nem enged a káosznak, hiszen van eleje, közepe és vége, jó és rossz szereplői, egyébként érthetetlen lenne. Az értő elemzőnek különös erudícióra, türelemre és intellektuális erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy ne csak a politikai krimi felszínét karcolja, ne csak visszaolvassa a belekódolt legegyszerűbb és – egyre inkább populista – üzeneteket, hanem a mélyebb összefüggéseket is belássa, megértse és összefüggéseiben feltárja. Nem egy könnyű műfaj a politikai elemzés, már ha komolyan vesszük, és háládatlan is, mert egy egész gépezettel áll szemben, mely olyan nyelvezetet (rejtjelezett kódot, ha úgy tetszik) és kommunikációs technikákat termel, ami az elrejtést, az eredeti szándékok és érdekek, stb., elfedését szolgálja, ráadásul művelői, alkalom adtán, bosszút is állnak a leleplező elemzőn. És aztán a tévedés, a téves nyomon való elindulás, a rossz értelmezés Damoklész kardja is állandóan az elemző feje fölött lebeg. A politikai puzzle ugyanis többféleképpen összerakható, a tettest csak a sorozat utolsó részében fogják leleplezni, rendre már későn, amikor már semmi nem segít, amikor a bűn el lett követve, és jobb helyett az utólagos leleplezés adhat egyféle katarziszt, amolyan nézőtéri fölsóhajtást: láthattuk volna, sőt előre láthattuk volna, hiszen szemünk láttára zajlott a krimi, de mégsem fedeztük föl a gyilkost.
A román és a rommagyar politikai mezőny, a színpad (szcéna), természetéhez tartozik a túlzottan drámai, súlyos, feszültséggel terhes hangnem, miközben az előadott krimi, valójában  tragikomédia (Caragiale szó szerint halhatatlan, no meg az abszurd ikonikus alakja Ionesco, úgyszintén). Mindez arról a színjátékról jut az eszeme, amely a napirenden levő politikai játszma sorozat-krimijét (sitcom) jellemzi. Karaktergyilkosságokkal és kísérletekkel, leleplezésekkel és félrevezető, szimulált, leleplezésekkel, humbug és bohóckodás (buffoonery), minden szereplő álságos, mindenki menekül, a forgatókönyv pedig nyitott végű: lesz ami lesz. A politikai osztály rá akar telepedni arra az (i)gazságszolgáltatásra, melynek önállósága, objektivitása és kompetenciája máris kérdőjeles, de senki sem veszi fel a konyhakést és nem mer pisztolyt rántani, hogy lelője a krimi, akarom mondani a rendszer, ikonikus alakját, a DNA főügyészét. Laura Codruta Kövesi pedig éppen a többiek romlottsága miatt tűnhet hitelesebbnek, és kompetensebbnek, mint amilyen a valóságban: elvtelenek, hitetlenek és hiteltelenek között egy, ki védi még a mundért, „vakok között félszemű a király” („in the land of blind, the one-eyed man is king”). Az ellene irányuló karaktergyilkossági kísérletek, amelyek megvádoltaktól, sőt elítéltektől indulnak, pontosan az ellenkezőjét váltják ki annak, ami szándékuk, a vádlókat vádolják meg, az ők intrikáit leplezik le, és támadásaikat hiteltelenítik.
Patthelyzet van mert egyfelől a vezető politikusi garnitúra nagyon is sebezhető, sőt máris sebzett, hiszen tisztelet a kevés kivételnek, korrupció-gyanúsak, illetve elkövetők. Nehéz úgy támadni és hitelesnek maradni, hogy magasrangú vagy egykor magas funkciókat betöltő, mérvadó politikusok, támadás közben menekülnek. Részük külföldről üzenget, leplez le és fenyeget, stb., másrészük meg, bajusz alatt, kényszermosolyogva, elítéltként és bírói ítéletre várva hadakozik, hátha, hátha sikerül megúszni. Kormányzás márpeniglen nincs is (ami van az nem adminisztráció, hanem az entertainment industry része: 2 bohóca is van a kormánynak a juh-imádó agrárminiszter Petre Daea és az új-régi Anton Anton, aki energetikai viccekkel szórakoztat), legfennebb utólagos kármentésre futja a fejetlen adóreform következményeinek ideig óráig való rendbehozására, menteni a még menthetőt. A DNA-főnök mögött meg ott van az államelnök, aki nemcsak belpolitikai hasznot húz a konfliktusból, hanem külföldön is jól pozicionál, és ő lehet a nevető harmadik, második mandátumáért szorgosan dolgoznak ellenfelei.
A rommagyar politikusok (április 8-ig minden bizonnyal, de azt követően is valószínűsíthető) spárgázó bábuk, Budapest és Bukarest között. Semmi pénzért nem lennék a szorongó, sőt rettegő Kelemen Hunor helyében, aki két tűz között, érthető módon, menekülőre fogta. Érthető az üzőttsége, mely legutóbi tv szereplésében arcára kiült, homlokát összeráncolta, szemöldökét összerántotta, miközben csépelte (már úgy, ahogy rengeteget ő-getve, é-getve) a szót, nem mondott semmit. Mert, ugyan mit is mondhatott volna, ha folyton azt kell hajtogatnia, hogy Magyarországon kampány van – mintha ez mindent mentene, bármi megengedett lenne kedvenc miniszterelnöke és tsai részéről – a bukaresti politikát pedig, nem ismeri eléggé, nem is érti, mondta, a legtöbb kérdésre kitérőként. Tanulságos, de cseppet sem mulatságos, ahogyan a fidesz itteni fiókpártját a politikai senkiföldjére vezette, ott pozicionálta, és azután maga is  onnan próbál fogadatlan prókátorként kibicelni, inkább elszomorító, lehangoló. A senkiföldjén nincs kályhasarka, ahonnan táncra indulhatna Kelemen Hunor, nincs semmiféle önállónak mondható víziója sem, nem a maga ura, utasításra vár és ebből a helyzetől csak veszíteni lehet. Duplán vesztes helyzetben van (lose-lose situation), és sajnos nem csak személyesen, hanem magával ragadta a rommagyarság jó részét is, hiszen mind a  bukaresti korrupt hatalom, mind a budapesti akarnok politikája követhetetlen.
Csak két példa. Kelemen és a szövetség egy árnyalt kép kialakítása mellett (ehhez alig pár saját korrupt „elengedését” kellett volna eszközölnie) részt vállalhatott volna az államelnök által szorgalmazott és nevével fémjelzett korrupció-ellenes ellenzéki koalícióban, mely jó kilátásokkal bír, és „temészetes szövetségeseinek” – ha ugyan komolyan gondolja a PPE-hez, a konzervatív Kereszténydemokrata Internacionáléhoz való tartozást – körében pozicionálhatta volna magát és pártját. Ha meg képes lett volna tartani az „egyenlő közelség elvét” a budapesti pártokkal, akkor meg kampányolnia nem kellene, kiszolgáltatni a rommagyarságot Orbán igencsak változó és fantáziadús kénye-kedvének. Mert magam is azt hittem, hogy a szatmárnémeti magyar polgármester, majd a református egyházfők csatlakozása az ortodox reakciós homofób mozgalomhoz alkalomszerű és „elszigetelt” jelenség, egyszeri megtévedés volt. Most viszont Orbán Viktor szíves közléséből kiderült, hogy a reakciós ortodox fundamentalizmus Európát (sic!) védi, ergo követendő!

2018/02/13

Botrány, botrány hátán



Botrány, botrány hátán

Azok a botrányos „leleplezések és ellenleleplezések” (valójában kísérletek a politikai mezőny szimulált újratöltésére, diszkurzív, az igazságon túli valóság felépítésének kísérletei), melyek a közéletet tematizálják, a jogrendszer és a politika közötti feszültség terében zajló hibrid háború részei. Nem a törvényhozás tudományos – az egyetemes tudás, az igazság keresésének a része – beágyazásának a kísérletei zajlanak, nem jogi viták, hanem a korrupcióellenes politikák megfojtásának közvetlen, elkeseredett és brutális próbálkozásai. A jogi szövegek érvényességének és helyességének a fölvetése, az igazságosság törvényi formába öntésének (hermeneutikai probléma) egész problematikája csak ürügy, füstbomba, melynek leple alatt a korrupt politikusok élet-halál harca folyik leleplezésük és felelősségre vonásuk ellen. És szándékosan mondom/írom a széles, azaz nemcsak szigorúan jogi és főleg nem csupán bírói végzésben kimondott korrupt politikusok kifejezést, hiszen a kormányzás, illetve a képviselet eszközeinek eltérítése önmagában is korrupció. Amikor a PSD-ALDE, és csatlakozásával, a Fidesz itteni fő fiókpártja, úgy döntenek, hogy a kormányzás, a közjó menedzselése és szolgálata helyett a korrupció-ellenes politikák felszámolásával foglalkoznak, arra használják nemcsak politikai hatalmukat, hanem azokat az erőforrásokat is, amelyeket a kormányzás és intézményei biztosítanak, a kormányzati korrupció útját járják. Amikor a hatalmi pártok vezérei – akik nem mellesleg a parlament két házának az elnökei is – a reprezentáció, a polgárok érdekeinek képviselete helyett, gyanús kollégáik felmentése érdekében lépnek fel, erre használják felhatalmazásukat, akkor a képviseleti korrupció útját járják. És igazságtalanok lennénk, ha ki nem mondanánk: az ellenzék képviselőinek jórésze – bár az államelnöktől való félelem olykor sunyításra, elhallgatásra inti őket – szintén ezt a játszmát folytatja (Băsescu volt államelnök és pártja nyiltan kapcsolódik a többség korrupciópárti megnyilvánulásaihoz).
A politikai osztály ma mind a kormányzás, mind pedig a törvényhozás szintjén merőben korrupt, sőt perverz játszmát folytat. Valójában sem nem kormányoz, sem nem szabályoz, azaz törvénykezik, hanem ezer sebből vérző legitimitását próbálja befoltozni populista és demagóg diskurzusokkal. Ebben a kétségbeesett és gástlástalan igyekezetében  nem ismer határokat, úgy tűnik Dragnea-Tăriceanu és Kelemen, valamint alkalmanként további politikai vezetők is, süketek az ésszerűségre, a vox populi kifejezett követeléseire, de még az EU és a politikai nyugat erős jelzéseire is. Reménytelen helyzetükben, önmaguk és társaik fölmentésének reményében, hajlandók mindazt a progressziót beáldozni, amit Románia, kínnal keservesen, de mégiscsak elért, úgy tűnik készek levenni az országot az európai (nyugathoz kapcsolódó) térképről. Illiberális puccskísérletnek vagyunk a tanúi, a tét, hogy Románia Lengyelország és Magyarország utjára térjen, zavaros és kiszámíthatatlan mezőnybe, sőt promoszkovita befolyás alá kerüljön, amelyben a korrupció az uralkodás eszköze – annak minden, gazdasági, politikai, sőt kulturális vonatkozásával együtt –, az betonozza be a hatalmat.
Legalábbis elméleti értelemben így jellemezhető a helyzet, gyakorlati vonatkozásában pedig az (i)gazságszolgáltatás és a politikacsinálás (posztmodern) ütközése zajlik egy fikciós, elképzelt és felépíteni kívánt álvalóság (alternatív tények világa) kulisszái között. Ebben a restaurációs, és/vagy reakciós játszmában a DNA és általában az ügyészség, sőt egyre inkább a bíróság és a titkosszolgálatok a célpont, őket no meg az államelnököt nevezik előszeretettel „párhuzamos államnak”. Félreértés ne essék, egészen biztos és bizonyítható, hogy a DNA és más ügyészségek nem tévedhetetlenek, hogy a korrupció ott is jellemző, sőt az egymásnak ellentmondó bírói végzések azt is jelzik, hogy ott sincs minden rendben. És nemcsak korrupció, hanem hozzá nem értés is jellemzi ezeket az intézményeket, akárcsak a titkosszolgálatokat. Egy higgadt és pártatlan (bármit is jelentsen ez még) kivizsgálás, ha lenne még arra hiteles fórum, felszínre hozhatná és jogorvoslatot is biztosíthatna ezen intézmények téves működésével kapcsolatban. Csakhogy itt senki nem a független és pártatlan (i)gazságszolgáltatásban érdekelt, hanem abban, hogy a rendszer „neki dolgozzon”, az ő korruptjait védje és a politikai érdekeit szolgálja.
Mégsem vagyok teljességgel pesszimista, a mérkőzés, a korrupció-ellenes harc még nincs elveszítve, akkor sem, ha a legutóbbi mesterséges botrányban – mely fikciókon és lejáratási kísérleteken alapul – még hallgat az államelnök és az utca is csendes. A közvélemény (ha van ilyen) még kivár és ezzel az a téves benyomás keletkezhet a hatalmasokban, hogy nekik áll a zászló. Úgy tűnik, hogy úgy változtathatnak törvényeket, mozdíthatnak el közsszereplőket, járathatnak le intézményeket, ahogy kedvük tartja, pedig a dolog nem így áll. Legalábbis egyelőre nem, hiszen a legfontosabbat a legitimációs deficitet, a hiteltelenséget nem képesek fölszámolni, sőt.  A közvélemény szemében, a civil társadalom, az államelnök és a politikai nyugat legitimitása nagyobb, mint azoké az ismétlem, korrupt politikusoké, akik ma az ellenük folyó politikát benépesítik.
Mert a legitimitás, a (köz)bizalom alapja nem lehet egy bábkormány, melyet egy büntetett előéletű politikus a háttérből irányít és kénye-kedve szerint váltogat, minden hozzáértés nélkül. Mert miféle jogi (azaz tudományos), szakmai hitele lehet egy olyan törvényhozói testületnek, ráadásul különbizottságnak (hisz nagy valószínűséggel az (i)gazságszolgáltatási törvényeket negatívan véleményezte volna a szabványos jogi bizottság, miután a kormány sem vállalta azokat), melynek vezérei kétes ismeretekkel és semmiféle joggyakorlattal nem rendelkeznek? A Iordache-Nicolicea-Márton bizottság mindhárom ikonikus alakja későn (véletlenül vagy sem, éppen 2002-ben), már képviselőként, másod-harmadosztályú magánegyetemen szerezte jogi képesítését, és soha nem gyakorolt jogásszakmát. Mert a mostani frontális támadás a DNA és vezetője ellen, olyanoktól indul, akik megvádoltak, sőt akik ellen alapfokon ítélet van, egyikük ráadásul külföldön van szökésben. Miféle hitele lehet annak a miniszterelnök-asszonynak, aki egyszerre támadja és igyekszik elmozdítani a DNA vezetőjét – aki ellen még nincs semmiféle vád, nemhogy ítélet – és közben nem hajlandó fölmenteni azt a tanácsadóját, akit korrupcióért (igaz alapfokon, csakhogy azt már nagy valószínűséggel nem fogja érvényteleníteni egy fellenbviteli bíróság, esetleg a kiszabott büntetést módosítja) már elítéltek?
A jelenlegi hatalmasok győzelme pürrhoszi, válságuk viszont mély és strukturális bizalmi válság, rengeteg gondot és bajt fognak még okozni, de a mérkőzésnek még nincs vége.

2018/02/06

Zátonyok közt sodródva



Zátonyok közt sodródva

Azt hiszem eljött az ideje egy névváltoztatásnak, mégpedig egy lényegesnek, t.i. a jobb időkben magát RMDSz-nek nevező mostanra a Fidesz itteni fiókpártjává átvedlő párt érett meg a névváltoztatásra. És senki ne mondja majd, hogy nem láttuk, nem hallottuk, hogy meglepett ami történt, hiszen én csak megírtam, de több százezren szavazataikkal támogatták és sunyításukkal továbbra is fenntartják a folyamatot . Demokrata, már rég nem (ha valaha is volt), szövetségi jellegét már néppárti besorolása is cáfolta, és ma már semmilyen más alternatívát el nem fogad, csak a Fideszt és vezérét.

Mondjuk ki világosan: ez a párt ma egy etno-nacionalista, populista, sőt alt-right, EU-ellenes, promoszkovita és diktatúrapárti, illiberális és reakciós néppárt.
 
Amikor azt mondja Kelemen Hunor, hogy a magyarországi ellenzéki pártoknak nincs helye az itteni politikában, mert minden igyekezetük fölösleges időtöltés „hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak … az RMDSZ a Fidesz-KDNP nemzetpolitikáját jónak és folytatandónak tartja”. Akkor magára, illetve pártjára húzza a Fidesz(-kádéenpé) programjának (Sic!) és tevékenységének jelzőit. Beleértve a sovinizmus – az idegenegyülölet – szélsőséges formáit is, ami ellen váltig hadakozik, ha román mezőnyben üti fel a fejét. Miközben a  magyar kormányhoz egyre nagyobb mértékben hasonlító bukaresti pártszövetséghez köti itteni politikáját. A fiókpárt és a (pontosabban a Dragnea-féle) PSD viszonya nem valamilyen ideológiai alapon, vagy elvszerű politikai megegyezésen, hanem a közös zsákmányszerzésen alapul, valamint az illiberális állam bevezetésének törekvésén. Nehéz elfogadni ugyanis, hogy míg a magyarországi kormánypártokkal a néppárti együvé tartozást hangoztatva elfogult, sőt kizárólag azt támogatja a kampányban, stb., addig Bukarestben a reakciós és illiberális, de formálisan a szocialista pártcsaládhoz tartozó párttal menetel, annak minden kudarca ellenére. Kelemen Hunor és fiókpártja ma a híd, illetve előretolt helyőrség, szerepét tölti be Budapest és Bukarest között, csak nem a kisebbségi jogok, az európai értékek, vagy a jószomszédság, stb., nevében, hanem az illiberalizmus, a diktatórikus vezetés, és az autokrácia kiépítésének a szószólójaként.
De nemcsak a fiókpárttá válás, a szervezeti és politikai autonómia (a reális és nem az autonómiázás közben föl-fölmerülőt, de hiszen a Fidesz bevallott ellensége mindenféle helyi, vagy intézményi autonómiának, centralizál, és államosít, stb.) feladása okán, hanem, ha úgy tetszik, saját jogon és közvetlenül is kiérdemli a fenti minősítést, a jelzők sorozatát.

A decentrált fiókpárt, ellentmondva saját programjának is, diktatórikus, hiszen már semmiféle belső demokrácia szabályaihoz nem tartja magát. Programjában az szerepel, hogy: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a romániai magyarság különböző autonóm, területi, politikai és rétegszervezeteinek érdekvédelmi közössége, amely országos és helyhatósági szinten ellátja a romániai magyarság politikai és közképviseletét, egyezteti és ösztönzi a társadalmi önszerveződés különböző formáit. A Szövetség tiszteletben tartja a politikai sokszínűség elvét.” Ezzel szemben Kelemen Hunor ellenzi még az ártatlan és udvariassági kapcsolatokat is magyarországi demokratikus pártokkal. Semmibe veszi saját szervezete platformjainak álláspontját, lesepri a palettáról politikai pluralizmus mindenféle kísérletét, kizárólagos módon tart igényt, olyan hatalmi monopóliumra, amit diktatórikus vezetésnek nevezhetünk, jogosan. Az már kezd természetessé válni, hogy minden olyan emberjogi és a társadalmi szolidarítással kapcsolatos ügyben – szembemenve programjával – Budapest hatalmi érdekeinek megfelelő álláspontot képvisel, ami minden csak nem következetes, nem demokratikus és nem európai. Kelemen Hunor és fiókpártja határzárpárti, idegengyűlölő, homofób és hímsovén, reakciós, és mindenek fölött etno-nacionalista és populista.
Közben a sunyító politikusoktársak hallgatása azt „üzeni”, hogy a pénz, hogy a realpolitik, azért kell elfideszesedni, mert onnan jön a zsé (valójában a magyarországi adófizetők pénzének átláthatatlan és méltánytalan, klienteláris újraosztásáról van szó, amit a határokon is átcsorgatnak), csakhogy. Szerény számításaim szerint a múlt decemberében a fiókpárton kívüli személyek és szervezetek több támogatásban részesültek, mint a párt az elmúlt „hét bő esztendőben” öszesen (az „akadémiákat” és egyéb láthatatlan klienshízlaló juttatásokat nem számítva, Kató Béla-Demeter Szilárd elhozott, illetve elvitt, vagy százmillió eurót). Aztán a reálpolitikának mondott árulással két gond is adódik. Egyrészről, mert az árulót nem fogadják bizalmukba azok sem, akik javára az árulás történt, valójában megvetik és adott alkalommal megszabadulnak tőle, hiszen ismét árulhat, mostmár a mások javára. Az a modortalanság, amivel a magyarországi ellenzék vezetőit fogadta a pártvezér, csak a jólneveltség, a diplomáciai érzék, a morális tartás hiányának tudható be (a rózsaszín pantalló átka?). Mert – egyelőre úgy néz ki – nem az a nagy veszély, hogy Orbán áprilisban veszít és jönnek azok, akiket most megalázott Kelemen Hunor, és akik ha hatalomra kerülnek bosszút állnak. Tapasztalat, hogy azok megengedők és elnézők lesznek, hiszen demokraták, és nem gyarmatosítani, kiszolgáltatni, foglyul ejteni akarják a rommagyarságot, hanem saját céljai elérésében segíteni.
Viszont egészen más kockázat van itt, amitől Kelemen Hunor joggal szoronghat. Ha nem sikerül elég rommagyart mozgosítani a Fideszre szavazáshoz, akkor lesz az igazi gond, hiszen bosszúállóbb politikusról nem tudunk az elmúlt lassan harminc esztendőben, mint Orbán Viktor. És akkor mi rommagyarok hova álljunk? Mutatnak-e majd utat, vállalják-e a felelősséget Kelemen Hunor és tsai? Ma a pluralizmus ígéretének a feláldozásával és a rommagyarság jórészének félrevezetésével, a demokratikus politikai kultúra elfojtásával, stb., fizetünk a fideszpártiságért, ha rosszul sül el az átszavazás, akkor majd anyagiakban is fizetünk a vezér(ek) téves politikájáért.
Azzal a „bölcs” de főként voluntarista meglátással utasítja el a párbeszédet a mai magyarországi ellenzék képviselőivel Kelemen Hunor, hogy „én úgy gondolom”, felesleges az itteni jelenlétük, hiszen  ő tudja kire szavaz a rommagyarság, és ezzel vége mindenféle toleráns és demokratikus politikának. Hiába teszünk úgy, mintha mi sem változott volna, a rommagyarság nagy része (eltekintve attól a torz statisztikától, amit hangoztatnak, hogy t.i. akik átszavaznak, azok szinte mind fideszpártiak, csakhogy a rommagyar összpolgárokhoz képest számuk elenyésző volt, és minden bizonnyal marad) képviselet nélkül sodródik az árral. Nincs „szövetség” és nincs egyetértés sem, ma az egyedüli vezér, „Karcfalva hangja” hallatszik: Felcsút és Teleormány között, féluton.