2018/03/27

Áldozatnak és/vagy mártírnak lenni


Áldozatnak és/vagy mártírnak lenni

Ítéletet hozott a kolozsvári táblabíróság, minden bizonnyal igazságtalant (még jó hogy csak alapfokon), de legalábbis indokolatlanul aránytalant, amikor Horváth Annát több mint két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Az ügy, minden bizonnyal, még sokáig foglalkoztatja majd a rommagyar közvéleményt, és fordulatokat is tartogat. Nem tisztem pusztán jogi, vagy erkölcsi megítélése a dolognak, viszont nem tartom érdektelennek politikai kontextusba helyezni a történteket, annál is inkább, hogy amiről szólni szeretnék az a mód, ahogyan maguk a szereplők (aktorok, stakeholders) politikai célokra igyekeznek kihasználni az adott ügyet.
Éppen mert az (i)gazságszolgáltatás integritása morális kérdés, a példaadás adekvát lehet a rendszer korrupciójának leleplezésére, elindíthat olyan folyamatokat, melyek a korrupció ellen hatnak, és minden esetre, ráirányíthatják a  figyelmet a jelenségre, csakhogy. A mártír, a példaadó kulturhérosz sikerének feltétele, hogy a hős az egyetemesnek tételezett igazság, a humanizmus nevében lépjen föl („a példaadás erkölcse”), mindenféle pártos elköteleződés nélkül hozzon áldozatot, érték-vezérelten, de nem valamilyen partikuláris, hanem az egyetemes értékek nevében. Az önként vállalt mártírságnak hitelt (és ennyiben elismerést) az egyetemesre való hivatkozás ad(hat), a vértanúság csak és kizárólag az erős és megmásíthatatlan hiten alapulhat, de nem a politikai közösség, hanem a morális közösség ad neki értelmet és keretet.
Horváth Anna ügye jogosan borzol kedélyeket, okoz morális fölháborodást, ezért első látásra rendelkezik azzal, ami a példaadás erkölcsének maximuma, rendkívüli gesztusokat, akár mártíriumot (persze átvitt, szimbolikus értelemben) is kiválthat, csakhogy. Az ügy amiért szabadsága elvesztésével készül kiállni Horváth Anna és a rommagyar politikai mainstream (valamint egy ad hoc fanklubbá izmosodó közösség „#tartskiancsa”), egyfelől (1) zavaros és átláthatatlan (felemás volt a mártír-szerep választása is, amikor HA nem fogadta el az esetleges felfüggesztett börtönbüntetést, viszont vádlott-társa Fodor Zsolt elfogadta azt. Különös tanács egy ügyvédtől, ha ugyan ő volt a kezdeményező, aki nem arra bíztatja védencét, hogy minden eszközt használjon ki a kiszabandó büntetés mérséklésére, hanem, hogy visszautasítson egy lehetőséget. Téves helyzetértékelés vezethetett arra a következtetésre, hogy a felfüggesztett büntetés előzetes elfogadása azonos lenne a bűnösség elismerésével. Most akkor a tettestárs „bűnösebb”, mint a fővádlott, van ilyen értelmezése, vagy akárcsak percepciója is, a dolognak?). Másfelől pedig csak (2) áttételesen, azaz mesterkélten, manipulatív módon kapcsolódik ahhoz, aminek érdekében politikai eszközként igyekeznek kihasználni, azaz a korrupció-ellenes harc betámadására. Az eset alkalmas lehet – nem perdöntő bizonyítékként, de fontos adalékként – az (i)gazságszolgáltatás korrupciójának illusztrálására, de a korrupció-ellenes föllépés fölösleges voltának igazolására, és még inkább, a jelenleg kormányon levő pártokhoz való csatlakozás legitimálására, teljességgel alkalmatlan.
(1)Különös ellentmondásba keverednek azok, akik a közszereplők erkölcsi profiljából, pontosabban annak percepciójából kiindulva, egyfelől azt feltételezik, hogy amennyiben lehetőségük van rá, a korrupt megoldásokat fogják – eufemisztikusan szólva – előnyben részesíteni. Ezt rögzíti a népi bölcsesség, miszerint „alkalom szüli a tolvajt”. Másrészt ezt az erkölcsi kérdést, azután  túlszabályozással próbálják kezelni, és a lehető maximális politikai kontrollt erőltetik a korrupció visszaszorítására, ráadásul hiteltelenek, mert maguk is korrupciós ügyekben érintettek. Csakhogy az erkölcsi tartást, az ügyészek-bírók feddhetetlenségét szinte lehetetlenség törvénykezéssel szabályozni. Végső soron az erkölcsös magatartás garanciái nem a szabályozásban, hanem személyiségvonásokban, és az azt létrehozó kulturális közegben vannak. Paradox módon éppen az (i)gazságszolgáltatási intézmények (egy vitatott, de elgondolkodtató korrupciós-elmélet szerint az egészségügy mellett) „ellenőrizhetetlenek”, mert egyfelől a jogi kultúra alacsony szintje miatt is, olyan szakmai elit működteti, mely különleges tudása okán szuverén; mert olyan titkos belső hálózatok jönnek/jöhetnek létre az intézményeken belül, melyeket semmilyen felügyelet nem képes sem leleplezni, sem fölszámolni, akik megtehetnék maguk, is részesei a céhen belüli nagyon erős szolidaritásnak (úgymond kötelezi őket a „mundér becsülete”), tagjai a kiváltságos klubnak; mert az intézmény működésének jórésze a nyomozás érdekeire való hivatkozással titkos, vagy legalábbis a médiák és a nagyközönség számára elérhetetlen információkon alapul, stb. Azok az eljárások, melyek a testületek integritását hivatottak bizonyítani – a szigorú és szakszerű kiválasztási rendszertől, (ha meggondoljuk, a jogászok erkölcsi tartásának kérdése már a pályaválasztáskor, az egyetemi felvételinél eldől, azután a rendszerbe való belépéskor kellene újfent kérdés legyen. Csakhogy, gondoljunk bele, a román rendszerben rengetegen gyanús másod-harmadosztályú egyetemeken utólag szerzett diplomákkal nemcsak ügyvédek, ügyészek vagy bírók, hanem törvényhozókká lettek. Azután rengeteg kiszolgált rendőr és titkosszolga, stb., szerzett így-úgy jogi diplomát és lépett be a rendszerbe, stb., stb.) és időszakos átvilágítástól kezdődően, a magas fizetés és karrierút szabályozásáig, vagy az „elmozdíthatatlanság” (inamovibilitate) biztosításáig – végső soron kijátszhatók, a korrupció ezekben az esetekben, szinte teljes egészében morális kérdés marad. A tisztán morális föllépések kritikus száma adhat reményt a rendszer korrupciójának mérséklésére, ráadásul bevett és egyszerű receptek sincsenek, ha csak a generációs megújulás, és a politikai környezet befolyásának radikális visszaszorítása, az oktatási rendszer átalakítása (a jogi karok nyakló nélküli létrehozását és akkreditálását is vissza kellene szorítani, stb.), nem számít annak.
(2)Két bizonyítékát láthatjuk annak, hogy az ügyet, attól lényegében független politikai kérdésekben és vitákban próbálják eszközként használni az elítélt és politikustársai. Az első érdekesség, hogy maga Horváth Anna, az ítélethirdetést követően, első reakcióként, az ügynek megfelelően, nagyon is emberileg és érthető módon reagált, azaz megdöbbent a kiszabott börtönbüntetés hallatán. A „szekusállam” emlegetése csak később (konzultációt követve? “Mi azt mondtuk Annának, menjen tovább” – hangzik el Kelemen Hunor interjújában) került be a nyilatkozataiba, és ezzel a végletesen általánosító politikai diskurzus útjára lépett. (Nehéz világosan látni, hogy mi is történt az ügyben – legalábbis a részletes bírói indoklás megismerését megelőzően – de ha valóban a SRI és ügyészség törvénytelen együttműködésével gyűjtöttek terhelő bizonyítékokat, ez ki fog derülni. Sőt a hibás, a jogosulatlan bizonyítási eljárás nyomós érv lehet a fellebviteli eljárásban. És ez esetben is nehéz a „szekusállam” fogalom (allegória?) használata, mert ez mindenestől azonosítja a mostani titkosszolgálatot a volt politikai rendőrséggel, azután ezt az egész állam működésére kiterjeszti, de mindenekelőtt, egy igazolhatatlan föltevést, egy terjedő konteót, próbál tényként /alternatív tényként/ elfogadtatni. És mi történik, ha fellebbezést követően a Legfelsőbb Bíróság felmenti, vagy esetleg, egy felfüggesztett büntetést szab ki Horváth Annának? Akkor vége a „szekusállamnak”? Ezek után, vélhetően, lehetetlen lesz  számára – esetleges fölmentését követően is – jogászként elhelyezkednie a „rendszerben”, véglegesen fő állású politikus marad).
Hogy itt politikai (stratégiai) kommunikációról van szó, és nem a konkrét ügy megítéléséről, azt a leginkább Kelemen Hunor rossz mondata leplezi le, aki előszőr igazságtalannak és szabálytalannak véli az ügyet, azután pedig azt mondja: ”Szóval sok sebből vérzik ez az úgynevezett korrupcióellenes harc, és Horváth Anna esetében korrupciót nem lehet emlegetni.”(Itt feslik föl a politikai kommunikáció vékony szálából font háló, bár HA esetében korrupcióról nincs szó – jelenti ki a főnök –, mégis a korrupcióellenes harc betámadására használja a politikum az ügyet. Sőt a korrupció-elleneseket később sztálinistának mondja a Fidesz itteni pártjának szóvivője, aki a PSD-ALDE-val való politikai szövetség legitimálására is használni akarja HA ügyét, és ezzel egy sorba helyezi Dragnea and Co-val. Ki kit véd, és kitől? Ki szolidáris HA-val? Aki, ügyét manipulatív módon, politikai harc eszközeként igyekszik kihasználni, vagy az, aki arra bíztatja, hogy mentse magát, minden legális eszközzel és ne vigye át a politikai diskurzusok területére áldozatiságát, hagyja az esélytelen mártírszerepet?)
És itt a törés, a meg nem engedhető diskurzusváltás, a mártírgesztus lenullázása, de legalábbis politikai kihasználása, megszállása és eltérítése eredeti morális jelentésétől. Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákrum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen. (A Sacco e Vanzetti – egy sikeres film, az amerikai igazságszolgáltatási rendszert viszont nem az változtatta meg (ehhez ötven évet késett is), hanem a demokratikus folyamatok, és az emancipáció, a civilizációs haladás).

2018/03/20

Híján a perspektívának


Híján a perspektívának

Mondhatni, business as usual, minden a maga útján halad a politikában, csak a globális fölmelegedés okozta márciusi tél (?) zavar bele az ügymenetbe, pedig dehogy. Semmi nem az, aminek lennie kellene, és a perspektíva, a be-, és főként a kilátások ködösek, mit ködösek, egyenesen sötétek. Igen a perspektíva – azaz a perspiciere, az át- és előreláthatóság – hiánya, jellemzi a politikát, annak minden bugyrát és szegletét.
A körkörös politikai burkok nézőpontjából szemlélve azt láthatjuk, hogy – Caragiale fantáziáját überelve – a mindenestől kiszámíthatatlan amerikai elnök, aki nem mellesleg az Észak-koreai diktátorral készül találkára, üdvözli a kínai életfogytig tartó elnökség bevezetésének „perspektíváját”, de nem gratulál Putyin, „fergeteges” (és mindenben szabálytalan), újraválasztásához, holott nemrég nagyon is barátkoztak, amiből mára csúnya vádtömkeleg állt össze ellene. Védővámokat vezet be európai és kínai nagyvállalatok ellen, és továbbiakkal fenyeget, inkább eddig lojális staff-ját meneszti, csakhogy felelőtlen üzelmeit, mantraként ismételgetett rögeszméit követhesse. Szemben, nemcsak a nemzetközi joggal és kereskedelmi renddel, hanem az üzleti racionalitással is. Úgyhogy nehéz eldönteni, hogy – mondjuk a brit-orosz kémkonfliktusban – lehet-e számítani az EÁ-ra, vagy sem, és hogy merre is tart a világrend(etlenség).
Közelebb hozzánk, a román kormánypártok továbbra sem kormányoznak, hanem újabb fejezetét támogatják a Iordache-Nicolicea-Márton parlamenti különbizottság (i)gazságszolgáltatás-, még pontosabban, jogállamiság elleni támadásainak. Ezt újabb és újabb át nem gondolt törvénytervezetek formájában szórja a bizottság, taposóaknaként – először az Alkotmánybíróság, majd siker, esetleg részleges siker esetén – az elnök és az országos törvénykezés mezejére. A borzongató perspektíva, mely miatt Dragnea és társai álma nyughatatlan, a korrupciós vádak, és ugyan ezek teszik, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai a leghatározottabban ellenállnak a korrupció-ellenes föllépésnek, kitartanak az egyre kevésbé vállalható PSD-ALDE koalíció mellett. Ezzel viszont az ellenzéket hívják ki, és azután nem is csoda, ha az játssza ki a nacionalista, kisebbségellenes kártyát. Mi más lenne az Ab-hoz fordulás gesztusa a vásárhelyi katolikus gimnázium létrehozását – félig-meddig szabályosan, viszont az Ab által alkotmányellenesnek ítélt – statuáló törvény okán, ha nem a politikai bosszú, ami a kormánypártiságnak jár ki?
A katolikus gimnázium „esete” viszont jól kifejezi a rommagyar politikai pártok perspektívahiányát, szűklátókörűségét is. Történt ugyanis, hogy azért, hogy elfödjék azt, a már régen kijavítható téves tanácsi határozatot, mely a gimnáziumot eredetileg létrehozta, hogy a tetteseket mentegessék, ráléptek a „járhatatlan útra”, össze-vissza kommunikáltak és kapkodtak fűhöz-fához, közben nem egyszer megtévesztve szülőket, diákokat, egyházat és az egész közösséget is. Az ügy egyik emlékezetes epizódja volt, amikor Orbán Viktor telefonon fordult Liviu Dragneához, és utána a rommagyar és királyi magyar médiák büszkén jelentették, hogy a dolog rendeződött (consider it done, döltek hátra sokan, és már csak egy feketét kértek, ráadásként), felejthető. Hisz, íme Orbán megvéd és kisegít, ugrik egy jó szóra és sikeresen intézkedik. S, hogy mégsem ment, jött a parlamenti, azaz törvénytervezetekkel elkövetett maszatolás, több felvonásban. Először egy lényegében mezőgazdasági (sic!) salátatörvény részeként próbálták becsempészni a gimnázium-alapítást, azután külön törvénnyel, sikertelenül. Pedig, ha a diákok és szülők érdekeit tekintik, és nem a politikai erődemonstrációt, egy új helyi határozattal, és tanfelügyelőségi-minisztériumi koordinációval rendezni lehetett volna az ügyet. Jellemző módon erre javaslatot is tettek jogászok, de szóba sem került tanácsaik megfogadása, hiszen az a tévedés, de legalábbis az inkompetencia, beismerésével járt volna, és a felelősök megnevezésével.
Kampány van Magyarországon, és persze itt is, aránytalan eszközökkel, részrehajló médiával, és a hatalomnak kedvező választási szabályozások mellett, egy félrebillent mezőnyben, mely a hatalom számára lejt, és mely mégsem tekinthető lefutottnak. Érdekes fejlemény Hódmezővásárhely – az egyik fővezér fieff-je – ahol az ellenzéki összefogás eredményt hozott, a minden eszközzel megtámogatott uralkodó párt polgármester-jelöltje veszített, egy jól kommunikáló, jó kiállású függetlennel szemben. Az ellenzék ezután, mintha felrázódott volna, és az utolsó percben keresi az egyezségkötés, a kölcsönös visszaléptetések lehetőségét (listáikat ugyanis már regisztrálták), hiszen a közvéleménykutatások „kormányváltó hangulatot” jeleznek, egy jelentős többség (usque 56%) elérkezettnek gondolja a kormányváltást és ez bizalmat ad az ellenzéknek. A bizonytalanok, vagy rejtőzködők (racionálisan érvelhető, a mérések alapján, hogy a kormánypártokat fölülmérik, hogy a bizonytalanok és preferenciával nem rendelkezők között több a váltást óhajtó), jó mozgósítás mellett, leválthatják a nemrég még minden megszállt pozíciójukban bebetonozottnak tűnő hatalmasokat.
Ha, Orbán nem talál új témát, és a csőre töltött migráncsozást-sorosozást csak nyílt fenyegetéssel tudja kiegészíteni (vajon nem máris érződik, hogy Finkelstein halott? De Fico sem a régi, és Kaczynski-testvér lengyelkéi csak biodíszletei a kampánynak) az kevés lehet. Ha a többség elhiszi, hogy az Orbán-rendszer leváltható, győzelemre vihet egy, olyan politikai konglomerátumot, melynek működéséről, perspektívájáról alig tudhatunk bármit is. Legföntebb reménykedhetünk, hogy nem folytatja az orbáni ámokfutást, a sehova nem vezető Nyugat-ellenességet, Putyin-Erdogan …-pártiságot, visszavenne a korrupcióból, stb., de ez talán kevés a jó kormányzás ígéretéhez.
És akkor itt ajánlok egy gondolat-kísérletet. A Fidesz itteni fiókpártjai szőröstül-bőröstül eladták lelküket a mai magyar hatalomnak (ennek ocsmány kifejeződése volt Kelemen Hunor udvariatlan gesztusa Karácsony Gergely ellenzéki  miniszterelnök-jelölt itteni látogatásakor), elképzelni sem tudják, hogy nem a Fidesz és vezére győz, de mi lenne, ha mégis? Mi lenne, ha április 9-én ellenzéki győzelemre ébrednénk? Értem én, hogy ez a kevésbé valószínű forgatókönyv, de azt is biztosan tudom, hogy kisebbségben kétszeresen káros a kalandorpolitika (hogy politikai gengszterizmust ne mondjak). Ma a Fidesz itteni fiókpártjai, és sajnos általuk az egész közösség, ha akarja, ha nem, spárgában áll, egyfelől a bukaresti már-már vállalhatatlan hatalom, másfelől pedig a budapesti akarnok között. Márpedig a spárga egy fárasztó és perspektivikusan, szétszakadással és padlótfogással fenyegető pozíció, merev és kilátástalan.
Nehéz a hosszan kitartott spárgából szerencsésen talpra állni, a meggémberedett tagokat megfelelő izomtónusba hozni és dinamikus mozgásra bírni, ráadásul az önállóság hiánya, politikai sakkvakságot okoz, zavarodottságot és tanácstalanságot. Csak egy példa a nagybányai, ahol a börtönviselt (vajon ki tudhatja, milyen jogi, vagy titkos egyezségek nyomán szabadult?) polgármester magyar gimnázium elleni kirohanását támogatta (ki tudhatja milyen háttéregyezségek és milyen potenciális hasznok reményében), első körben, a helyi rommagyar szervezet, és az igazgatónőt csúnyán fenyegetve győzködte (sőt nyilvános közleményben szólította föl!) a támadás elhallgatására. Azután, központi figyelmeztetésre, legalábbis egyelőre, visszaúsztak a Rubiconon.
Csakhogy „a kocka el van vetve” és könnyen arra ébredhetünk egy áprilisi hétfőn, hogy a kalandorpolitika beérett és iránytű, meg perspektíva nélkül pislogunk „kancsalúl festett egekre”.









2018/03/13

Hol terem a közjó?



Hol terem a közjó?

Túl azon a “szokatlan” fejleményen, hogy saját pártcsaládjához képest vetélytárs politikai párt rendkívüli kongresszusán teszi tiszteletét, valójában mutatja föl hódolatát, a Fidesz itteni fiókpártjának elnöke, gesztusa mellett, szövege is problémás. Legalábbis a józan ész, a reálpolitikai, sőt a médiapolitikai megítélés, a gyakorlat és a szimbolikus politizálás szempontjai szerint is ellentmondásos, nehezen értelmezhető. Mert egy rendkívüli kongresszus, mely ráadásul csak arról szól, hogy a legitimitását és népszerűségét egyre inkább elveszítő, hatalmon levő párt úgy rendezze újra sorait, ahogyan az autoritér elnöke azt megkívánja, csak akkor és annyiban indokolja egy másik párt elnökének a fölszólamlását, ha valami rendkívüli mondanivalója van. Ha valami olyant akar bejelenteni, ami halaszthatatlan, ha olyan politikai üzenetet fogalmaz meg, ami „világra szóló”, mint amilyen például az lett volna, hogy a párt ezután kormányra lép a kongresszust tartóval, vagy valami hasonló. Ilyesmi nem történt, és ezért a félig-meddig ellenzékben levő párt egyszerűen csak hódolata jeléül képviseltette magát a legmagasabb szinten, egy lényegében üres, fölszólamlással.
Különösen meglepő a kontextus, amiben Kelemen Hunor lojalitásáról biztosította a PSD-elnököt, hiszen a rendkívüli kongresszus az ő kezdeményezésére és arról szólt, hogy leváltsák azokat a másod-harmadrangú pártvezéreket, akik – bár félszájjal, de – bírálni merték a főnököt, és olyanokkal helyettesítsék, akiktől föltétlen lojalitást remél Liviu Dragnea. Ezt jól jelzi a tény, hogy azok a jelöltek, akik nem élvezték a daddy föltétlen bizalmát, és akikre formálisan szavazott ugyan a kongresszus, arra sem kaptak lehetőséget, hogy elmondják „programjukat”, azt, hogy mit tennének a megcélzott funkció elnyerésének esetén. A rendkívüli kongresszus föl sem vetette az elnök felfelősségét az utóbbi kormányok válságáért, a saját kormányok megbuktatásáért, a népszerűségcsökkenésért, stb. (nem mellesleg, arra sem kérdezett rá senki, hogy mit jelent  Liviu Dragnea 9%-ra mért népszerűsége, miközben az ellenzék, már államelnök-jelöltet hírdet), mindazon kudarcokért, melyek a hatalmon levő párt hiteltelenségét rendkívüli módon növelték.
Tudom, hogy a kognitív disszonancia elméletét a populista politika alapjaiban cáfolta meg, az ellentmondásoktól, az inkonzisztenciától nem riadnak vissza a magukat öröknek tételező politikusok, valójában percemberek, akik ma a politikai mezőnyt uralják. Mégis föltűnő, hogy Kelemen Hunor, utóbbi időszakban tett kijelentéseinek homlokegyenest az ellenkezőjét mondja, egy olyan helyen és olyan környezetben, melyben valójában nincs is keresnivalója. Miután több alkalommal fölvezette, hogy nemcsak a jelenlegi kormánynak, hanem Romániának (sic!) nincs is semmiféle programja, stratégiai célrendszere az EU-s és NATO csatlakozást követően, sőt az elmúlt száz esztendőben, sem lenne, most azzal magyarázza jelenlétét és a PSD támogatását, hogy az – legalábbis egyelőre – a „közjót szolgálja”. És ebben az összefüggésben nemcsak hiteltelen a kijelentés, hanem minden további magyarázat nélkül, értelmezhetetlen is, mert miféle „közjó”-ról beszélhet Kelemen Hunor, ebben a kontextusban? Miféle meghatározását olvashatnánk ki a közérdeknek abból, amit mond, és amit a PSD-ALDE kormány képvisel? És magyarázatokért fölösleges az ellenzékhez, az államelnökhöz, vagy az EU-s és a politikai nyugat által megfogalmazott aggályokhoz fordulnunk, elég csak a Fidesz fiókpártok bírálatait fölemlegetnünk, ahhoz, hogy belássuk, nehéz az utóbbi kormányokat a közjó és a jó kormányzás iránti elkötelezettséggel megvádolni.
Egyre nyilvánvalóbb, amit sok elemző a PSD-ALDE mandátumának kezdetétől mond, hogy a számokban megtévesztően magas gazdasági növekedés nem fenntartható, nem beruházásokon, hosszú távú infrastruktúra-fejlesztésen, átgondolt gazdaságpolitikákon, hanem csupán a fogyasztás stimulálásán, konjunkturális tényezőkön alapul. A kormány az osztogatást, az ellentmondásosra sikeredett fizetésemeléseket, az úgynevezett adóforradalmat és pénzügyi intézkedéseket csak arra használja, hogy leple alatt az (i)gazságszolgaltatást rendelje alá, a hatalmasoknak. A korrupció ellenes föllépés élét igyekszik elvenni, hathatós „külső” támogatással. Ezt nemcsak a vitatott és közfelháborodást, valamint megalapozott szakmai bírálatokat kiváltó új igazságügyi szabályozások (még tervezetek) jelzik, hanem az is, ahogyan a hatalom centralizálni és az összes közintézményt átpolitizálni próbálja. Mindenféle autonómia fölszámolásával kísérletezik, amint azt az újonnan benyújtott közigazgatási törvény mutatja, melyet a rommagyar párt is kritizál, elsősorban a prefektusok hatalmának megnövelési kísérlete kapcsán. És ehhez a központosítási törekvéshez kapcsolódik most a Kelemen Hunor féle fiókpárt, és itt kell keresni az affinitást, az egyetértés, amit Kelemen kifejez, nem a közérdek, hanem az illiberális demokrácia, a populista nyomulás támogatásában leledzik, melyhez a budapesti kormány ad hátszelet.
A közjó, melyet a bizonyítottan képtelen és inkompetens kormányok állítólag követtek/nek, csak alibi, szemfényvesztés, melyet a közvélemény sem támogat. Miféle közérdeket képvisel a kormány és csatolt része a rommagyar establishment, ha a lakosság 2/3-a véli úgy, hogy az ország dolgai rossz irányba haladnak? És miféle közérdek szolgálatáról beszélhet Kelemen, aki céltalannak és stratégia nélkülinek nevezi a kormányt (sőt az országot magát), mely azután mégiscsak a köjót szolgálja, vagy lehet egy kormányzat részéről a közjót szándéktalanul, mintegy véletlenül szolgálni? A közjó (melyet Walter Lippmann úgy határoz meg, hogy „az, amit az emberek választanának, ha világosan látnának, józanul gondolkoznának, érdek nélkül és jóindulatúan cselekednének”), a gyakorlati politizálásban éppen a helyes és a többség által kívánatosnak tartott, annak érdekeit szolgáló, célok kijelölését és azok egyeztetését jelenti a lehetőségekkel, a végrehajtó hatalom szintjén pedig, a követekezetes cselekvést az így kijelölt célok elérése érdekében. Miféle elfogultság kell ahhoz, hogy egy olyan hatalom mellett letenni a voksot – hogy kinek a nevében, az egy külön kérdés – mely saját kormányát buktatja meg, naponta változtat „kőbe vésett” programján, melyet egy elítélt fogalmaz a háttérből, és egy szintén elítélt „szakért”, kormánytanácsosként?
Azt hiszem nincs, mert nem lehet, senki annyira naiv, hogy Kelemen Hunor PSD kongresszusi szövegét komolyan vegye, egy percig is elhiggye és ne vegye észre, hogy manipuláció. Nemcsak nem képvisel, amit mond, sőt szembemegy azokkal a célokkal, melyek a rommagyarság helyzetéből, mintegy „természetesen” következnek, hanem egyre inkább tudatlannak és vaknak, hogy ne mondjam hülyének néz bennünket.
Egyébként láthattuk, hogy csinos – és nála alig harminc évvel fiatalabb – „barátnője”(-titkárnője) van Liviu Dragnea pártvezérnek, aki az első sorból, a báb-miniszterelnökasszony (úgyis, mint násznagy-jelölt) jobbján csápolta végig a rendkívüli kongresszust – Kelemen Hunor szerint – a közjó épülésére, és biztosan van/lesz még lennebb is.

2018/03/06

Színtelen, szagtalan, céltalan?



Színtelen , szagtalan, céltalan?

Izgalmasra sikeredett, holott vállaltan unalmas kellett volna legyen, a Fidesz itteni fiókpártjának ülésén elmondott elnöki beszéd, a vezér, nyilvánvaló manipulatív szándékkal úgy tett, mintha csak egy rutinfeladatot látott volna el beszámolójával, mert be kellett számolni, mert a politikai helyzetértékelés szokás.
Úgyszolván van néhány pikantéria (hogy ne mondjam anomália) abban, amit Kelemen a hét végén elmondott, amire bízvást érdemes reflektálni. Először is az, hogy centenáriumi szorongásainak hangot adva a „száz éves” (téves eufemizmus) Román államot, azzal piszkálja, hogy céltalan, és víziótlan, azaz nincs jövőképe. Kínos dolog, de a riogatás nem járt sikerrel, nincs nagy nacionalista és magyar-ellenes hullám, persze takaréklángon mindenkor ott pislákol a román politikum bevetésre kész eszköztárában, de legalábbis pillanatnyilag, nem virulens. Köztünk maradjon, egyáltalán nem jött be a már múlt év végén belengetett nagy nacionalista fordulata a román politikának, hiszen az (i)gazságszolgáltatás, különösen a DNA domesztikálásának, alárendelésének és a politikai establishmentnek való kiszolgáltatásának folyamatos kísérlete, messze túltesz az etno-nacionalista törekvéseken.  Én meg azt mondom, a „román államnak” sajnos van víziója – lassan vagy száz éve –, éspedig egy lehetőség szerint etnikailag homogén, emlékezethiányos, nagyon román és ekként intoleráns „nemzet”, fölépítése. És ez a vízió, és alig rejtett program, sajnos átitatta és itatja az intézményeket, az adminisztrációt, és magát a többségi román társadalmat is (az etno-nacionalista történészek és historiográfia a legnépszerűbbek errefele). Erről a jövőképről kellene valahogyan, elfogadható eszközökkel, lebeszélni „Romániát”, és egy nyitott, toleráns, befogadó és multikulturális, stb., „semleges” államot faragni belőle. Mintha eddig Kelemen Hunor is tudta volna ezt, mintha ez ellen lépett volna föl következetesen a már csak nevében szövetség, mintha eddig az etnikai, többség-kisebbség közötti béke, a multikulturalitás lett volna a fontos, nem az egymásnak feszülő – többségi és kisebbségi – etno-nacionalizmusok lettek volna a cél. Csakhát más idők járnak Pesten, és így Kolozsváron, Vásárhelyen és Váradon, meg, és főként, a Székelyföldön, stb.  is, ezért az ötölés-hatolás, ezért a zavaros és manipulatív beszéd, a megtévesztő kommunikációs panelek.
A modern államok esetében céljai, programja, a mindenkori kormánynak vannak, és amúgy a jelenlegi céltalant, víziótlant és programtalant, Kelemen és társai, nincs még hat hete, hogy támogatták, pontosabban „adtak neki egy új esélyt”, a parlamenti beiktatáskor. Az elnök véleményt sem mondott a kormányról, kérdésre azt válaszolta, hogy majd száz nap után, tehát miről is beszél most? Ugyanis csak az hiányozna nekünk, hogy – amint Kelemen igényli – Románia rendezze a „magyar emberek helyzetét”, hát, csak az lenne a botrányos. Ha a főnök a kisebbségi jogok kérdéskörének a rendezésére gondol, szögezzük le: nincsenek végleges megoldások, a többségi-kisebbségi viszonyok dinamikája, akárcsak az egész társadalom folyamatosan változik. Meglehet, hogy Románia, mint annyi más területen, pillanatnyilag „rendezte” a kisebbségi kérdés szabályozását, a kilencvenes évek, illetve a kétezresek első évtizedére jellemző módon, és ezt szokták is mondani a román politikusok, de. Egyfelől ismétcsak az EU-s elvárások legminimálisabb szintjén, és a legutolsó pillanatban fogadta el Románia, a kisebbségi (lényegében nyelvhasználati és oktatási) jogokat ahhoz, hogy felvegyék az EU-ba. Másfelől pedig  – a régió ex-szocialista országaihoz mérten is igazolhatóan – óriási a különbség a szabályok, az alkotmány és a törvények, valamint a gyakorlat között, a kisebbségi jogok területén is. (Jól példázza ezt a MOGYE helyzete, amit a BBTE mintájára és a törvénynek megfelelően sem sikerült multikulturálisra változtatni.) Ezért folytatólagosan újra kell gondolni és szabályozni a kisebbségi jogok kérdését, minden ilyen erőfeszítés kívánatos és üdvözlendő, hiszen a sokat hangoztatott modell-értékűség ezen a területen valóban fata morgana, amint azt számtalanszor elmondta a szövetség elődje, amikor még saját fejével gondolkodott a rommagyar politikai (és értelmiségi) elit, és kevesebbett „magyaremberezett” a vezér.
Van azonban egy valóban nagy gondja a jelenlegi román államnak, ami etnikumtól és társadalmi státusztól függetlenül – már leszámítva a kisszámú haszonélvezőjét – probléma, mégpedig az intézményesült és strukturális közéleti korrupció, mely elapasztja a forrásokat és morálisan is degradálja a teljes társadalmat. És ezt kezeli tabutémaként egy ideje a Fidesz itteni fiókpártja és szóvívője Kelemen Hunor. Ma az a rommagyar párt(ok) alapállása, hogy „magyar ember” korrupt nem lehet, ergo minden ilyen ügy magyarellenességről szól. Pedig ez idő szerint, még az összeesküvés-elméletekben gyakran szereplő „párhuzamos”, „mély”, vagy „ügyész” állam sem firtatja politikai vezetőinknek a magyarországi költségvetési pénzekkel folytatott khm ...., „gazdálkodását”. Ha lenne ilyen, csak akkor lepődne meg igazán a rommagyar nagyközönség,  politikusainak és csatolt részeiknek feddhetetlenségét illetően. És nem tűnik kizárhatónak, hogy lesz még olyan, hogy az adományozó – persze nem a Fidesz, hanem egy esetlegesen másik kormány – fog érdeklődni a költségvetési pénzek sorsa iránt. Ezért a manipuláció, ezért történhet meg, hogy akár vállalt pártcsaládjától is elpártolva csupán a PSD-ALDE-t, a jelenleg regnálókat, látja partnernek a vezér, ezért ellenséges az államelnökkel, és ezért vált mára a legreakciósabbá pártja (az Ab éppen ma tárgyalja a parlamenterek összeférhetetlenségét jórészt föloldó szövetségi kezdeményezésű törvény alkotmányosságát).
Végül, azt már csak a meghökkentési szándék, az abszurd iránti költői vonzalom, az alternatív tények imádata mondathatja Kelemen Hunoral, hangos hahotázás nélkül, hogy az anyaországi kampánnyal kapcsolatban „... a magyarországi pártok részéről nem érkezett semmilyen kérés a szövetség felé.” Hadd szögezzük le, Kelemen és pártja nem pénzért adja-veszi a rommagyarok hálavoksait, hanem kisebbrészt meggyőződéstől vezetve, nagyobb részt pedig Orán Viktor zsaroló és bosszúálló természetétől tartva, aki kisegítette az elmúlt választási kampányban az itteni fiókpártot. Mert a nagy pénzt (az igazi zsét) nem a Fidesz itteni fiókpártja, amiben továbbra sem bízik meg a magyarországi vezér, hanem mások – Kató Béla, és Tőkés körei, stb. –  kapják, egyelőre számolatlanul. A felelősség és a (Hódmezővásárhely után újratöltött) kockázat pedig, Kelemené és persze mindannyiunké, akiket pedig már alig-alig képvisel.