2017/07/18

Kultúrhősre várva

Kultúrhősre várva

Mai jegyzetem rendhagyó módon egy máris elhallgatott, de minden bizonnyal fontos, a közhelyszerű megfogalmazáson is túl, elgondolkodtató esszé gondolatvilágára épül, mégpedig TGM: Magyarnak lenni Romániában, című írásának olvasata köré szerveződik. Szerző itt kivételesen – és minden manierizmustól mentesen – nemcsak értékelvűen, hanem programtikusan, sarkalatos kérdésekbe sűrítve, adja elő azoknak a problémáknak a lényegét, melyek a rommagyarság legfőbb kihívásait jelentik manapság, és amelyek halasztahatatlanul megoldásra várnak. És hadd ismételjek meg itt legalább néhányat a kérdésként előadott problémákból. Ilyeneket kérdez TGM, hogy: „Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban?”; ”Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja?”; ”Van valami sajátságos[i], amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?”; és végül „Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül?”. Válaszféleség után kutatva TGM, ebben az írásában, Bretter György alakját és eszméit invokálja. A bretteri „itt és mást” nemcsak morális/ideológiai, hanem pragmatikus értelemben is, úgy interpretálja, mint „baloldali utópiát”. Aminek viszont – és ezt már én teszem hozzá – liberális beágyazottsága van: t.i. ”magyarok lesztek, ha szabadok vagytok”, sorsunk az emancipációtól függ, a tolerancia tradíciójától, attól, ha a rommagyarság „kulcsszereplője lehet az európai fölszabadulásnak”. Az esszé fölvetette sarkalatos kérdések agyonhallgatása – a jobboldalra, sőt reakciósra és ultramontánra billent összmagyar politikai mezőnyben – szinte szükségszerű, csakhogy struccpolitika, mert tartalmatlanságot, eszmei és morális inkonzisztenciát eredményez (az illiberális demokrácia, a maga populista és etnonacionlista megalapozottságával, rommagyar mezőnyben értelmezhetetlen, öngyilkossági kísérlet, az autonómiázás pedig szójáték és nem valós politikai projekt), a kétségbeesés disztópiáját idézi. Igen figyelemreméltó, hogy – és ez TGM Erdély iránti szentimentális/morális elkötelezettségéből fakadhat – Brettert és elv-társait, követendő példaként, végső soron kultúrhősként ajánlja[ii] a mai értelmiségnek, sőt az egész rommagyar közösségnek.
Kultúrhősre és nem Godot-ra vár a magyar és a rommagyar társadalom, olyan eszmékre, és főként olyan személyiségre, aki újító módon viszonyul a kisebbségi („köztes-„) magyarság legújabb kihívásaihoz, hogy morális példát, sőt kulturális és azután cselekvési modellt (new cultural pattern), ha úgy tetszik, akár rezonábilis utópiát, koherens célrendszert mutat, intellektuálisat (a populizmus előretörésével háttérbe szorult, szitokszóvá lett, de legalábbis maradjunk annyiban, hogy nem divatos az értelmiségi elitet emlegetni sem, mintha nem ő kellene ez esetben is a kultúrhősök szavait értelmezze, aktualizálja és végül (köz)érthetővé tegye, valamint promoválja) és azután (köz)érthetőt. Keveset beszélünk erről, pedig enélkül a magyarként és főként rommagyarként való megmaradás annyit hangoztatott imperatívusza üres frázis – olyan, mint a tartalmatlan, öncélként tételezett, és leginkább még személyi autonómiával és integritással sem rendelkező személyek által lobogtatott „autonómiázás”[iii] – önámítás. A kultúrhős (culture hero) civilizációs újító (mitológiai dimenziójától nem függetlenül: mint Prométheusz, a tűz csiholója, vagy Ikarosz – akinek legendás alakját Bretter egy mérvadó esszéjében újítja föl, adekválja sajátos helyzetünke –, vagy a „második-, N-edik világteremtő” próféták tettei, stb.), aki közösségi energiákat szabadít föl, aki elindítja a hagyományok újszerű újraértelmezését, sőt „hagyományokat talál ki” (inventing tradition). A kultúrhős nem független és nem ellensége a hagyománynak, csak fölülemelkedik a korszellemen, kilátótoronyból szemléli a múlt példáit és erős akarattal igyekszik megváltoztatni a bevett, kanonizált és elévült értelmezési kereteket, újakat létrehozni (a domináns episztémé hatalma és kontinuitása ellenében az innovációban rejlő hatalmat, és főleg mobilizáló erőt, képviseli). Az igazi kultúrhős soha nem végzi be munkáját, az hosszútávú és nagy erőfeszítést igénylő munka, legtöbbszőr csupán célokat jelöl ki. Mégpedig hiteleseket, olyanokat, amelyek megvalósíthatók (fezábilisak, mondanánk mostani szakzsargonban), ha nem holnap, hát valamikor a jövőben, de amelyekhez csatlakozni lehet, amelyek híveket/követőket, egzaltáltakat és józanakat, álmodózakat és gyakorlatiasakat, stb., de minden esetben elkötelezetteket gyűjt maga és eszméi köré.
Tagadhatatlan, hogy Orbán – Magyarországon, sőt akár a rommagyarság körében is –  ilyenszerű kultúrhős, vagy legalábbis akként tűnik föl, nemcsak megszállott, hanem haszonelvű követőinek körében egyaránt. Csakhogy, és ez a megkülönböztetés a mérvadó, egy disztópia, az illiberális demokrácia, a totalitarista állam és a maffiamódszerek megszállotja: anti-, illetve negatív kultúrhős (populista/demagóg példaképeivel, mint Putyin, Erdogan, vagy Trump, és  követőivel együtt), ezért jóhiszeműen követésre nem ajánlható. Az anti-kultúrhős paradoxona és azután vesztének forrása, hogy negatív, sőt kultúrát és társadalmat romboló, korszerűtlen, stb., eszméket és (politikai)gyakorlatokat újításként próbál eladni. Ideig óráig tagadhatatlanul hatásosan, sokakat megtévesztő módon – tehetsége a reakcióban, a gyülöletkeltésben, a manipulációban, az erő(szak)kultuszban, az avitt újszerűként való tálalásában, stb., van – viszont mint mindig, előbb vagy utóbb (történelmi léptékkel mérve mindig előbb) kiderül: eszméi és magatartása nem a közösséget ért különös kihívások megoldásának, hanem a problémáknak a részei. És ne feledjük az anti-kultúrhősök ténykedése, akiknek fölismerése, leleplezése, a valódiaktól való megkülönböztetése nem kis egyéni és kollektív feladat, rendszerint katasztrófákhoz vezettek/vezetnek. Különös, de számomra úgy föst, hogy a reakciós eszmék és politikai attitűdök kijelöléséhez, fölvállalásához és bevezetéséhez, no meg követéséhez és sulykolásához, mintha mindig, történelmi távlatból tekintve is, lenne elég bátorság, harsányság, harckészség, stb. Az igazi kultúrhősök kevésbé harsányak, halkabbak és szemérmesebbek, a csendes és kontemplatív aszkézis, vagy legalábbis az önmegtartóztatás az erényük. A hiteles gondolatbátorság, a parrhesia, Szokrátésztől/illetve Platontól kezdve halkszavú, sőt kétkedő és önreflexív.
Akármennyire is meglepő, de a rendkívüli kihívás (a parrhesia követése) ma, a rommagyar értelmiség számára – de amiért megéri ebben a státusban megmaradni – a harsány habonyista/orbánista propagandától elhatárolódni (és nem megkésett Daedalus-ként bűvkörének gyilkos csapdájába esni), a haladó tradíciót (ennyiben akár legyünk/maradjunk korszerűtlenek), azaz a politikai nyugatot, és az eredeti Európa-projektet követni.




[i] A utalás itt Gáll Ernő, a „sajátosság méltósága”, némikép konzervatív-liberális elképzelésére utal, amelyben a rommagyarként való megmaradás, a sajátosság megtartása/kiteljesítése egyfajta méltóságot, önmagában való morális tartást kellene, hogy adjon, de amelyben sem Bretter, sem TGM, sem jómag nem hiszünk. Bretter megveszekedett „itt és mást” követelménye, ettől proaktívabb magtartást, és tartalmasabb ideológiát, a fölszabadítás imperatívuszát támasztja, olyanét, mely – hogy ismét TGM-et idézzem: „lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább…”, és ezáltal „hagyományosan” rommagyar.
[ii] S, hadd jelezzem, hogy üdvözlendőnek tartom, hogy a trindexen kommentelők többé-kevésbé mellőzik az ilyenkor már bevett gyülöletbeszéd kliséit TGM-el és írásával szemben. Azt viszont kevésbé értékelem, hogy nem veszik észre: szerző nem csupán kérdéseket sorjáz, hanem válaszokat fogalmaz azzal, ahogyan Bretterre utal. Elvi válasza pedig egyezik azzal, amit magam is vallok, nekünk az értelmes és méltó megmaradáshoz innovációra van szükségünk, a progresszióhoz való csatlakozásra: aki a kisebbégi jogok zászlóvívője akar lenni az az egyetemes emberi jogok talaján kell, hogy álljon, más út nem lehetséges. Ezért helyesnekvélem, mind a Minority SafePack kezdeményezést, mind az új ügyvezető elnök, és néhány rommagyar képviselő  kongresszusi- és egyéb felszólalását korrektnek és előremutatónak. Ez a projekt, a demokrácia elméyítését célzó hasonlókkal, sőt az ebbe az irányb mutató utcai megmozdulásokkal együtt, melyeket nem mellesleg, alig támogat a rommagyr képviselet testületileg, a jó irány. A jelzett toleranciára, a többi kisebbség, belértve az LMBGTQ-hoz tartozók,  jogos követeléseit támogató fölszólamlások is mérvadók, amikor az általános emancipációt sürgetik, és (új), távlatos, (poszt)modernizációs tartalommal tölthetik meg a rommagyar politikai mezőnyt.
[iii] Az újramelegített, de végig nem gondolt, egyszer már napirendről is levett „autonómiázás”, éppen a napokban kerül újra terítékre, Klaus Johannis államfő székelyföldi – pontosabban Hr és Kv megyei – látogatásának kapcsán, előreláthatólag az eddigiekhez hasonló sikertelenséggel. Az autonómiázók – élükön az SZNT-vezérrel, Izsák Balázs-al – még azt sem tanulták meg, hogy hogyan kell kérni/követelni, mit, mikor érdemes: antipolitikusok. És tartlmatlan ötleteikkel gyengítik az amúgy és kivételesen pragmatikus szempontból sokkal kecsegtetőbb RMDSz-es álláspontot, hogy t.i. az államfőt egy többség-kisebbség paktum megkötésére kellene rávenni, kivonni a kisebbségi kérdéskört (az még eldöntendő, hogy illúzió, utópia, vagy éppen ellenkezőleg, pragmatikus, issue based, politikai lépés lenne-e?) a npi politikai csatározások szinteréről. 

2017/07/11

Hosszú forró nyár

Hosszú forró nyár

Levélsárgulásig kiderülhet: Románia enged a geopolitikai nyomásnak, és a szimbolikus Kelet történelmileg körbeforgó dívatjának, az illiberális demokrácia kisértésének, vagy megmarad a régió potenciális kivételének, a politikai nyugat útján. A felsorolásban a rommagyar politikai establishment a geopolitikai nyomás része, abban az értelemben, hogy besorolt a magyarországi – sok tekintetben, és az EU vonatkozásában – úttörő, „keletre”, az illiberális világba való önkéntes menetelés mögé, az orbánizmus zászlóvívője országunkban. Szögezzük le azt is, hogy a Putyin-Erdogan-féle zsarnokság keletisége legalább hitelesen az: cárista-szovjet és szultanista történelmi hagyományon épül. Az Orbán-Kaczyinski-féle még tökéletlen diktatúra: a politikai gyilkosságok, az erőszakos államosítás, az ellenzák tömeges bebörtönzése, és a független sajtó teljes beszántása – minden bizonnyal csupán az EU tagságnak köszönhető óvatosságból és pénzéhségből kifolyólag – egyelőre még nem valóság Magyarországon, illetve Lengyelországban, viszont a dolog logikájából következően, ez a „fényes jövő” e két ország számára. Romániábn éppen úgy a nacionál-populizmus sajátította ki a politikát, mint az említett országokban, csak valamivel szemérmesebb, a politikai nyugatnak anyagi értelemben is kiszolgáltatottabb változatban. Ami nem valamiféle fölvilágosultságon épül, hanem egyfelől az oroszellenességen, amit Moldova helyzete újra és újra napirenden tart és megerősít. Ezért a román illiberalizmus a lengyelhez áll majd közelebb, ha kiépül. És nem Orbán putyini-erdogani modelljét helyezi a középpontba, amikor az elképzelt politikai nyugat ellen indul nemtelen és elvtelen harcba, hanem nyilvánvalóan (lásd. a Kolíció a Családért ötleteinek támogatása) a román ortodox fundamentalizmusban keres és talál erős hátteret (paradoxon, hogy a hivatalos román történelmi ideológia, illetve mitológia egyfelől a dák-római eredetet hirdeti, másfelől az ortodox fundamentalizmus politikai platformján áll. De az ellentmondás föloldását bátran bízhatjuk a BBTE rektorára és akadémikus társaira, akik a szekus vonalat és a primitív sovinizmust hozzákeverve a képlethez, szép bár egyáltalán nem eredeti, eredményekkel kecsegtetnek). Másfelől a román illiberalizmus gyors és zökkenőmentes bevezetését – minden politikai szándék, hatalom- és pénzsovárság ellenére, mely kellékek bőven jelen vannak a magát baloldalon pozicionáló elévült és szétesőben levő PSD háza táján – az itteni rendszer magasabb korrupciós-faktora, a balkáni-teleormani következetlenség akadályozza. Romániában a korrupció rendszere és váltógazdasága maga is korrupt, minden esetre több polúsú, ezért következetlen, állhatatlan és árulásra hajlamos politikai szereplőkkel, láthatatlan és dőzsölt háttéremberekkel: mindenestől. Míg Orbán (és Kaczynszki, vagy az eredeti cárizmus-szovjet (világ)hatalmat visszaállítani akaró Putyin, stb.) elképzelése (lásd. még NER) vizionárius politika, kár hogy éppen egy disztrópia, azaz negatív utópia lebeg a szemeik előtt, addig Dragnea (and Co) kispályás, amolyan teleormani betyárlegény: következetlen és tudatlan, a megyei kiskirályok szintjén megrekedt piti harácsoló, és korrupt kontár (olyan a politikai palettán, mint Mészáros Lőrinc a bankárok között). Látszólagos magabiztosságát, vagy (ál)bátorságát csupán sarokba szorítottsága adja (lásd. tropizmus, az etológiában). Támad, mert védekeznie már képtelenség, ezen a térfélen szemmel láthatóan eszköztelen. Kormányt válthat havonta, de saját és társai büntető-pereit nem képes politikai nyomással leállítani, viszont gátlástalan és gerinctelen (csak egy példa, egy hét alatt módosult az új kormány-program, aminek a be nem tartása miatt menesztették az előző kormányt, mégpedig öncenzúrával, Guiness-bookba illő, sajátmaguk ellen benyújtott és megszavazott parlamenti bizalmatlansági indítvánnyal), mindent be fog áldozni, hogy megszabaduljon. Harmadrészt, hiteles elemzők szerint, az alkotmány következetlenségéből a román politikai-hatalmi rendszer duális, abban az értelmeben, hogy nem tisztázza, az elnök és a miniszterelnök közötti hatalmi viszonyokat, azaz félprezidenciális köztársaságról van szó, amelyben az elnök szerepe gyakran a végrehajtó hatalom részeként, sőt fejeként van kijelölve (lásd a CSAT, mint hibrid legfelsőbb döntéshozó testület, melyet az elnök kontrollál, vagy a kinevezések-visszahívások ellentmondásos, vagy legalábbis értelmezhető szabályozási rendszere, stb.). Nem mellékesen a külügy terén az elnök szinte egyedül dönt és képvisel a leglényegesebb kérdésekben is, ezért közvetett befolyása is nagy a belpolitikára, olyan mezőnyben mozog (ezt a lehetőséget Johannis jó ütemérzékkel használja az utóbbi időben, akár az USA-ba tett látogatásra, akár a Merkellel való találkozóra, vagy Macron ideinvitálására gondolunk, stb.), mely viszonylag független a kormány szándékától (és főként Dragnea and Co) és számára elérhetetlen (miközben az elnök nemzetközi visszhangra találó, lényeges külpolitikai offenzívát vezet, a külügy ténykedéséről alig hallunk: Melescanu kullog az események mögött. Miközben Johannist állami ceremónia közepette, hosszú kerti sajtájjal fogadja Trump, még retinánkon és a mémekben Dragnea nevetséges kísérlete, hogy egy kvázi nyilvános  imareggelin /National Prayer Breakfast/ az amerikai elnök közelébe férkőzhessen, stb.) szintereken zajlik.
A harctér, amin ma a mainstram politikai játszmák folynak, a DNA versus a korrupt és demagóg politikai osztály túlnyomó többsége által kijelőlt aréna. És mivel a korrupció pártfüggetlen, ezért sikerül Dragnea and Co-nak igen könnyen árulókat, vagy legalábbis vonakodókat találni az amúgy is halovány ellenzék táborában, az államelnökkel és Kövesivel szemben. Másik oldalon pedig az elnök a civil társadalommal (magas amerikai zsidó kitüntetést kapott a februári megmozdulásokon való részvételéért. És az is világos, hogy Dragnea and Co inkonzisztens sorosozása mögött is a civil-társadalom elleni támadás a fő motívum, mely utcára megy és kormányokat zavar el, és akivel szemben a teleormani összekacsintós zsivány-mosoly hatástalan eszköz, stb.) és az (i)gazságszolgáltatással, nevezetesen a DNA-val karöltve a liberális demokrácia és nyugati orientáció bajnoka, vagy legalábbis, ebben a szerepleosztásban játszanak a küzdő felek.
Az idő, mondhatnám, a valóság, túllépett a szekusfakciók háttérharcának megrögzött képzetén, a tét és a szereplők rivaldafényben vannak. Van egyfelől a román illiberalizmus fő-fő promotorja Dragnea, másfelől a liberális demokrácia, különösen a (i)gazságszolgáltatás, de a deliberatív, a civil társadalom fele nyitott politizálás legbefolyásosabb képviselője (függetlenül egyéb, akár számunkra kisebbségek számára kedvezőtlen, politikai magatartásától is) Klaus Johannis. A DNA és a legfőbb ügyész székei látszanak fontosnak, de a mérközés tétje a már említett politikai orientáció bevezetése, az ügyészek-bírák pedig csak középen rekedtek – nem függetlenül saját korrupt ténykedéseiktől. Az (i)gazságszolgáltatás alárendelése (beleértve az Alkotmánybíróságot is), a kormány mögötti erőknek való kiszolgálása (az illiberális állam egyik legfontosabb ismérve), a korrupt politikusok fölmentése, legalábbis ügyeik elódázása, illetve a liberális demokrácia mégoly gyatrán működö elemeinek a megőrzése a valódi tét.

Mire a falevelek lehullanak sarkalatos és hosszú távra kiható politikai döntéseken leszünk túl, szeretjük vagy fenntartásokkal vagyunk iránta, számunkra a „jó oldal” az államelnök és a nyugati orientáció, a másik út már többszőr megjárt zsákutca, melyben visszafordulni sincs hely. (Nyugat)Európa, az ellenpropaganda ellenére egyre világosabban és határozottabban – Macronnal és Merkellel, az elhibázott Brexit és Trump botor magatartása, ebben még segít is –  a még erősebb integráció útjára lép. Mi meg választhatunk, hogy keleti irányt veszünk, vagy (igaz másodhegedűsként) tovahaladunk a politikai nyugattal, megpróbálunk, minden kihívás, nehézség és frusztráció ellenére fölzárkózni. Románia még választhat, Magyarország már döntött (persze, azért a  remény hal meg utoljára), és itt vagyunk mi köztes-magyarok: fölismerjük-e távlatos érdekeink vagy maradunk a rossz oldalon, ez itt és most a kérdés.